Életeket mentett a Don-kanyarban

„Sok ember vitte el magával leíratlanul az emlékeit. Jó lenne, ha legalább valakiét megmentenénk”, indokolja az Északnak Szabon János, hogy miért meséli el nekünk, amit Mester Istvántól hallott. Szerinte a katonával történtek hasonlóak lehetnek sok más megyénkbeli történetéhez, hiszen majd minden családban van valaki, akinek felmenője megjárta a Don-kanyart, vagy épp eltűnt, meghalt, soha nem érkezett haza. 

És alig tudunk róluk valamit.

Utolsó utáni pillanat 

Mester István 18 éves volt 1943 januárjában, ennek épp 79 éve. Szabon János 2007-ben talált rá. 

– Szerettem volna megismerni olyan embereket (az utolsó utáni pillanat volt ez, jegyzi meg), akik részt vettek a II. világháborúban – mondja. Így ismerte meg Pista bácsit, a hajdani motoros futárt, aki 82 éves volt akkor. 

A „donkanyarosok” 1990 körül hozták létre a Doni Bajtársak Szövetségét, Mester István volt a vezetőjük. Havonta találkoztak egymással és néhány volt második világháborús hadifogollyal. Aztán mindenki meghalt, Pista bácsi egyedül maradt. Ekkor találkozott többször is Szabon Jánossal, az idős férfi haláláig tartották a kapcsolatot. 

Mester István 1925-ben született parasztgyerekként egy Sopron melletti kis faluban. Katolikus iskolába járt, ahol hazafias nevelést kapott, azt tanították neki, hogy a Kárpáton túl ördögök laknak, és hogy vissza kell szerezni az I. világháború után Magyarországtól elcsatolt területeket. A fiatalember úgy érezte, csatlakoznia kell a honvédséghez, hogy ő is harcolhasson. 

– Még nem volt nagykorú, mindössze 17 éves. Tudta, a szülei nem engednék, de ő menni akart. Egy szarvasmarha adásvételi szerződéséről átmásolta az apja aláírását a jelentkezési lapra. Így került fel a Don folyóhoz induló vonatra, amely Lengyelországon át ment Kurszk városáig, onnan még ezer kilométert kellett menetelniük gyalog a Donig. 

István az 1. páncélos hadosztály kötelékébe került mint motoros futár. A leveleket kellett volna hoznia-vinnie, ám aztán más feladatot kapott. 

– Az oldalkocsis BMW motorjával a tűzvonalból kellett mentenie a sérülteket – idézi a Mester István által mondottakat Szabon János. – Folyamatos golyózáporban. Ki a tűzvonalba, majd a sebesülttel vissza az elsősegélyhelyig, miközben lőtte őt az orosz sereg, a magyar–német–olasz–román egységek pedig a másik oldalon tüzeltek. Ez ment hónapokon keresztül. 

A katonát sok sérülés, légnyomás érte, de több száz sebesült életét mentette meg. 1943 januárjának közepére a Don befagyott – volt vagy mínusz 40 fok – ők meg ott voltak nyári egyenruhában. És aztán hirtelen nagy káosz lett, nem jöttek a parancsok, sorsukra hagyták őket. Rengetegen meghaltak, eltűntek, aki életben maradt, az lőszer nélkül indult útnak a fagyban Kijev felé.

A Tordai-hasadéknál 

Mester Istvánnak szerencséje volt, 1943 márciusában hazatért, majd mindössze két hét szabadság után átvezényelték az erdélyi szorosok védelmére. 

– 1944 késő őszén, amikor a korábban szövetséges románok átálltak a szovjetek oldalára, a Tordai-hasadékban olyan véres harc folyt, hogy Pista bácsi tudta, meghal, ha ott marad – meséli Szabon János. Elindult hazafelé. November végén Záhonynál átúszta a Tiszát, és egy jólelkű tanyasi család szállást adott számára. A katonaruháját gyorsan eldugták egy hombár búzába. Reggel arra ébredtek, hogy egy orosz szakasz egy kozák tiszttel elkezdi felforgatni a házat. Megtalálták a katonaruhát, és Pista bácsit azonnal agyon akarták lőni. 

– A házban élő idősebb hölgy elkezdett rimánkodni. „Ne öljék meg, hiszen ez még gyerek!” – idézi a történteket Szabon János. – A kozák tiszt elvigyorodott, az ablakból felkapott egy marék rohadt paradicsommaradványt, és szétkente a halálát váró fiatal arcán. Aztán egy hatalmas pofont adott neki.

Miskolcra költözött 

A következő percben a katonák továbbmentek, Pista bácsi pedig elindult haza. Tele sebekkel érkezett a falujába. Mesélte Szabon Jánosnak, hogy először a szomszédokat kérte meg, hogy készítsék fel szüleit a találkozásra, nehogy infarktust kapjanak a halottnak hitt fiuk láttán. 

Mester István később Miskolcra költözött, mérnök lett belőle. Szabon János a miskolctapolcai házában találkozott vele, a feleségével kettesben éltek. Azt nem tudja, vannak-e leszármazottai. 

– Elárulta nekem, hogy hosszú évtizedekig nem mondott senkinek semmit a Don-kanyarban történtekről. Már csak azért sem, mert az 50-es években volt, hogy az ávósok megverték, mert a szovjetek ellen harcolt. Jobbnak látta, ha inkább hallgat. 

Szabon Jánosnak szívesen mesélt, és több fotót is adott neki: becses emlékeit a háború idejéből.

Megvan a fénykép „ikertestvére”

Szabon Jánosról korábban (november közepén) már írtunk. A vadnai, helytörténész fiatalember mesélt nekünk arról, hogy 1944 decemberében Sáta község határában – az orosz invázió ellen vívott harcokban – 5 magyar katona hunyt el. A zsebeikben fényképek voltak, azok hozzátartozóit kereste a Facebookon keresztül, a fotókat több ezren osztották meg. Kérdeztük, kiderült-e valami, megtudta-e, kiké voltak a fotók. Mint mesélte, az egyikről igen. Egy Sopron környéki idős férfi jelentkezett, hogy a nagybátyját ábrázolja az egyik felvétel, aki Sáta mellett halt meg. Meg is tudta mutatni a fotó „ikertestvérét”, amelyet saját fényképalbumukban őriz a család. A többi fotóról sajnos nem derült ki semmi.

(A borítóképen: Ilyen motorral hordta a sebesülteket Mester István. A kis képen az ő portréja látható)