„Elment” a publicista is

A Priska házaspár Mártélyra költözésével egy színfolttal lettünk szegényebbek. A feleség, Lévay Györgyi, aki kitűnő riporter volt, egy hónapja távozott az élők sorából, és most szeptember 2-án a férje, Priska Tibor, a kiváló publicista is követte párját, hogy az űr, amit maguk után hagynak, végleges legyen.

Díjak

Kollégánk, Priska Tibi újságírói ars poeticája Máraiéval volt rokon: „Újságot írni állapot. Idegállapot. Egészséges ember ki tudja zárni néha a világot. Az újságíró soha… Az újságíró nem »szemlélődik«, hanem megnéz. Az újságíró nem mesél, hanem következtet… Úgy megírni az igazat, hogy akadálytalanul eljusson azok címére, akiknek szánta, ez már csaknem művészet…” Tibi az ELTE újságíró szakán tanulta meg e szép hivatás elméleti tudnivalóit, hogy aztán 1959-től napilapunknál, az Észak-Magyarországnál a vidéket járva, az életben a valóságot megismerve, a tollforgatás gyakorlati fortélyait is elsajátítsa. Hogy ez mennyire sikerült neki, álljon itt két rangos elismerése: 1978-ban a Szabó Lőrinc irodalmi díj, 2014-ben pedig az Aranytoll életműdíj. Ő persze szerénységéhez illően a legbecsesebbnek a szerkesztőség tagjai által megszavazott Év újságírója kitüntetést tartotta.

És mi, társai az újságkészítésben, hogy emlékezünk rá? Véleményünkben az a közös, hogy kivétel nélkül mindenki a tisztelet hangján szólt róla, még akkor is, ha sokunk kemény kiállású, szarkasztikus humorú rovatvezetőnek, főszerkesztő-helyettesnek látta a mindennapok taposómalmában. Emberként kezelt minket, főnöki mivoltát soha nem érvényesítette, nem önkényeskedett. Ez nem azt jelentette, hogy elnéző volt. Átnézte írásainkat, egyeztetett velünk, egyedül érdemi változtatást nem tett, tapintatosan odafigyelt a cikkek legapróbb hangulati jeleire is.

Néha morgós volt, de hangulati állapotát, hullámzását soha nem vitte át a munkára. Briliáns rendszerező képességével ügyesen összegereblyézte a témákat és a következtetések levonásában is remekelt.

Színvonalat követelt

A többiek szilaj fickónak vélték, akitől lehet tartani. Megkövetelte a színvonalat, így aztán mindenki igyekezett összeszedni magát és tudása legjavát adni. Szigora inspirálóan, serkentőleg hatott.

Nem mindegy az a közeg, környezet, ahol felnövünk. Tibi Nógrádból, az Ipoly mellékéről érkezett Borsodba, és megyénk sokszínűsége azonnal elvarázsolta.

Borzasztóan szerette a természetet, a növényeket, virágokat, az állatokat. Felületesen azt hihetnénk ebből, hogy „a föld fia”, pedig iparos családból származott. Az is erősítette tartását, hogy olyan osztálytársai voltak az egyetemen, mint Lázár Ervin és Csukás István.

A zárkózottnak tűnő Tibi olykor barátkozni is tudott. Feleségével, Györgyivel ellentétben elmélkedő természetű volt, aki vérbeli publicistaként úgy beszélt az olvasójával, mint személyes ismerősével: bizalmasan és közvetlenül. Hajtotta a mesterség kényszere, szenvedélye.

Virtuóza volt a szavaknak, mindig megtalálta a legodaillőbbeket. A legvadabb időszakokban sem alkalmazkodott a szirénhangokhoz, a sugallatokhoz, nem lett„sajtókuli”.