Nézőpont: Örülünk

"Örül a város. Jólesik leírni – jólesik elhinni, hogy igaz érzésről tudósít a mondat." - Bujdos Attila írása.Forgalomba állt a héten Miskolcon az új Skoda villamos. Kiapadhatatlan a kíváncsiság, szinte gyermeki. Úgy tűnik, nincs ember, aki ne utazna rajta szívesen. Nem tudom, szabad-e erre a helyzetre használni ezt a kifejezést: örülünk.

Jólesik leírni – jólesik elhinni, hogy igaz érzésről tudósít a mondat. Most éppen részünk van ebben az érzésben, de az is nagyítja a pillanat jelentőségét, hogy amúgy meg milyen ritkán van benne részünk.

Mondja valaki: az sem használna persze, ha minden nap okunk lenne örülni, a sok jó érzéketlenné tesz a jó iránt, természetesnek fogadjuk el mint a levegőt, amit beszívunk, hogy van. És igaz, ami igaz, emlékszünk még, mi lett szegény Misi mókussal is az örökké termő fa alatt, majdnem rossz vége lett. Jogos, de éppenséggel mintha itt és most ez a veszély minket nem annyira fenyegetne. Nem abban a mesében vagyunk.

Az örülésnek egyébként nem kerít nagy feneket az ember, nem vesézi, nem magyarázza, egyszerűen csak boldog, amiért nem a világ végén él, hogy azért elér ide is valami kis fejlődés, ha mondhatom így: van valami kézzel fogható haladás, és éppen a neki rendelt időben történik mindez. A miénk. Az újdonság közösségi élménye.

Úgy képzelem amúgy, az örülésnek is kell lennie valamilyen kultúrájának, csak ritkán örül együtt egy város, talán ezért beszélünk erről is keveset, vagy úgyszólván soha. Csak azért hozom szóba, mert én például hiányoltam a villamost átadó eseményről készült fotókról azokat, akik útjára indították ezt a beruházást. Talán nem küldtek meghívót a szervezők, vagy küldtek, csak ők meg nem akartak alkalmatlankodni, pedig szerintem juthatott volna nekik is olló, hogy átvágják a villamos ajtajában a nemzeti színű szalagot, ahogy a többiek. Valahogy nincs ennek kialakult gyakorlata, nem mintha ez lenne a legfontosabb, csak feltűnő – nem feltételezem róluk, hogy ne örülnének mint mi. Ha nem is velünk együtt. Ez is hozzá tartozott volna mint jelenhez a múlt, bizonyossághoz a kétely, ha emlékszünk még rá a tervezés idejéből, hogy akkor kell-e ez nekünk, és ha igen, pont így kell-e, ahogyan ígérik és amilyenre csinálják.

Lehet, hogy végül nem számít semmi más, csak az eredmény, a halk suhanás a pályán, amivel legyőzzük a távolságot. És ha szívesebben adnánk át magunkat ennek az élménynek gyakrabban, teljesen érthető vágy.

- Bujdos Attila -