Nézőpont: Az ünnepi másnap

Egymás lábnyomát tapossuk a friss hóban. Kellemes a másén tapicskolni. Jóleső biztonságérzet –már jártak előttünk. S utánunk is jönnek majd. Borzongok a hideg utcán mintha tegnap lett volna a tavalyi karácsony másnapja. Nem csoda, évtizedek óta, mint most is ugyanaz a program. Ilyenkor meglepjük egymást. Úgy mintha mi sem történt volna. Édeskés, őszinte vagy erőltetett mosoly, kézfogás. Semmit nem változtál. Majd szaladunk a tükörhöz, hogy magunkat is megnézzük. Szántó István jegyzeteCsokis szaloncukrok az óriás fenyőfa alatt. Egyetlen bácsikám derekában a hetven valahány évével, lehajol, felkapja, s szinte a papírból majszolja. Zárt szájjal - mint a hasbeszélő - észrevétlenül. Ügyetlenül, sután. Lebukik. Pironkodik, ráolvassák, hogy megette a kutya édességét. Csombi tacskó leplezetlenül kárörvendve morog, majd fintorog, kutyául virul. Sanyi bácsi – csak magában mormogja – ha még egyszer születnék, kutya lennék. Nálunk. Felesége, Edit néni kezét széttárva, legyint, megbocsát. Még is csak karácsony van. Az ünnep másnapja. Hagyományosan csoportképet állunk. Testvérek, unokatestvérek gyerekek családi jó barátok. Kihúzzuk magunkat. Csalogatjuk a szemérmeseket, akik nem szeretik az ilyen beállításokat. Végül mindenki beadja a derekát vagy megbúvik a másik háta mögött. Fényes villanás, belemosolygunk a fényérzékeny celluloidba. Jövőre majd mindenki kap egy képet. Ha jó lesz. Ha lesz.

A konyhában melegszik a töltött káposzta. Az illatra gyűl a csapat. Nézzük az első turnust. Kati mesél – hogy készült a felséges étek. Egy református pap felesége csak neki hozza a kapros savanyú káposztát. Fogy a kenyér a tejföl, Janek gyártja a szódát. Tele szájjal nem eszünk csak kiabálunk egymás szavába vágva. Némelyikünket egy éve nem láttuk. Van, aki Skandináviából van, aki Amerikából s van, aki innen a szomszédos utcából jött. Mindenki szót kér vagy kérne. Hangerő híján ez senkinek sem sikerül. Mégsem hallgatunk. Ki mit kapott vagy szeretett volna a fa alá. Apró ajándékok puszival vagy csak úgy lazán, hogy nem kaptam mást. Következik a prezentáció a fa alatt. Leleltározzuk a díszeket, mind a hétszázat, kiemeljük, melyik honnan kitől van és mikortól. Unom. Nagyon unom. Tudom, ha nagyon szeretném akár húsvétkor is megnézhetem. Fa mániás család. Képesek három napig létrázni, hogy minden dísz úgy fityegjen, ahogyan sehol máshol.

Töprengek hová csapódjak. A férfiak brancsba a konyha előtt politizálnak. A nők a szobában keresztbe kasul kiabálnak. A gyerekek többnyire lányok, csak egy fiú sikerült, Armand – megy is a visítozás a semmin. A húsz rúd bejgli már szobában tálalva. Az omlós mákos kiütéssel győz a diós ellen. Bőven jut a szőnyegre is. Az ablakokon cirkásan csorog a pára, kint szállingózik a hó. Kezd átlátszódni az üveg. A vitrinre vetődik az imbolygó utcai lámpa fénye. Olyan spotszerűen. A mesélő színes képre. Arra, amelyikről még senki sem hiányzott. Edit néni, cirmos fejét vakarja, majd hátratett kézzel billegve megáll az ajtóban. Apósomat nem látom, ő a hátsó szobában szundikál. Lemaradt a tablóról. Feri a karácsonyi vendég a fjordokról mesél Kuksinak az örök motorosnak, aki úgy tesz, mintha figyelne. Josef is itt van, élete legnagyobb utazásáról, Hawaiiról beszél.

Valaki megint fotózkodni akar. Mondanám a tavalyi képből se kaptam. Mégis beállunk a könyves szekrény elé. Oda ahová szoktunk. Tipegünk, topogunk, a helyünket keressük. Ki állhatott mellettem legutóbb. Mindegy, jövőre majd már megjegyzem. Remélem ő is engem.

Szántó István