A 200 éves nemzeti színház

Először a Wesselényi Miklós pártfogása alatt álló Erdélyi Színjátszó Társaság tette tiszteletét városunkban, az 1800-as évek elején. A Korona szálló udvara volt a helyszíne az 1815-ben Pestről elüldözött színitársulat előadásának. Megszületett a gondolat, hogy a társulatot itt tartsák egy saját, színjátszásra alkalmas helyszín kijelölésével, ahol épületet is emelnének.

Mindebből 1815-ben lett valóság, miután ezt Borsod vármegye közgyűlésén eldöntötték, szó szerint: a város a Pestet elhagyó Magyar Színjátszó „Theatralis” Társaságnak adott otthont Miskolcon, azért, hogy a város, a nép „a más Európai pallérozott Nemzetségek sorába” kerüljön.

Dobrossy István a Miskolc írásban és képekben első kötetében ír az intézményről A 170 éves színház címmel (Miskolc írásban és képekben 1., 40–47. oldal), ebben az írásomban ezt vettem alapul.

1823-ban épült az első kőszínház a főutcán, a Déryné utcát akkoriban Nagyboldogasszony utcának hívták. A mai Magyarország területén ez volt az első, de az akkori magyar területen a második: a kolozsvári két évvel megelőzte. Ugye abban az időszakban nem tartozott Magyarország területéhez Erdély – ahogy sajnos ma sem...

„A magyar művelődéstörténet jeles eseményén vehetett részt Miskolc lakossága, állandó kőszínházat avattak.” (Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 1. – A 170 éves színház [Miskolc, 1994, Stehlik Ágnes])

A magyarországi színjátszás egyik legnagyobb mecénása gróf Széchenyi István volt. Ő írta 1827-ben:

„ámbár nagyon szomorú az, hogy olly nagy Hazánkban csak Miskolczon áll egy olly intézet, a melly a nagy czélnak megfelelend” – a kérdés az, hogy a kolozsvári színházat miért nem említi? 

(Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 1. – A 170 éves színház [Miskolc, 1994, Stehlik Ágnes], 40.)

1823-ban Éder György vezetésével alakult meg a társulat, és Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországon című előadásával avatták fel az új épületet. Érdekesség, hogy a színpadot átalakították, és a végleges formáját csak 1828-ban – Széchenyi István támogatásával –nyerte el, ezúttal A sevillai borbélyt nézhette meg az avatón a nagyérdemű.

A színház 1843-ig sikeresen és zökkenőmentesen működött: ebben az évben Miskolcon szörnyű tűzvész pusztított, ami a színházépületet is elemésztette. Szemere Bertalan kezdeményezte a színház újjáépítését, részvénytársaságot alapított ezzel a céllal:

„az ország tehetősebb lakosait részvényjegyzésre hívjuk fel a Miskolcon építendő Nemzeti Színház költségeinek összehozatalára.” 

(Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 1. – A 170 éves színház [Miskolc, 1994, Stehlik Ágnes], 43., Szemere Bertalan felhívása)

A gyűjtés sikeres volt: a pénz összegyűlt. Az építész kiválasztásával viszont Szemerének nem volt szerencséje, mivel Giuseppe Cassano – Cassanó József – nem állt a helyzet magaslatán. Az építkezés nagyon elhúzódott, így csak 1857-re készült el a színház (akkor már nem volt idő a halogatásra, mert Ferenc József érkezett látogatóba), és egy díszelőadással avatták fel ismét.

Érdekesség, hogy az avatóra a császár végül egy tragikus esemény – Szirmay Tamás halála; az uralkodó üdvözlésekor a város határában gutaütést kapott – miatt nem ment el; István nádor képviselte őfelségét. Ekkor került az épület felső szintjére – külön bejárattal – a Nemzeti Kaszinó, és ekkortól használhatta hivatalosan, „felsőbb engedelemmel” a Miskolci Nemzeti Színház nevet. 1884-ben az új tűzrendészeti szabályok miatt színházunk egy tűztoronnyal gazdagodott. 1899-ben a helyi újságban ez jelenik meg:

„a miskolczi színház úgy ahogy az most van, még a legszegényebb igényeknek sem felel meg. [...] A mi színházunk csupán léghuzam, csupa ízléstelenség, czélirányosság nélkül épült nagy kőtömeg.” 

(Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 1. – A 170 éves színház [Miskolc, 1994, Stehlik Ágnes], 43.)

Hiába az idézett szöveg, a következő nagy átalakításra 1925-ig kellett várni – 1902–ben azért Stimm Lajos vezetésével kisebb korszerűsítési munkálatokra sor került a nézőtéren, ekkor épült ki például a zenekari árok is –, amikor Vágó László tervei alapján átalakították az épületet. A belső térre koncentráltak, a klasszicista belsőt neobarokk stílusra alakították át. 400 új ülőhelyet alakítottak ki. Büfét és cukrászdát is nyitottak az épületben, mivel eddig a szünetben a szomszédos Abbáziába járt át a közönség. Persze, ez az átalakítás sem tetszett mindenkinek.

„...az új széksorok, az aranyhímes páholyok, a szikrázó villanylámpák, a lenyűgöző freskók a mennyezeten, mind-mind üres lélektelen szépség.” 

(Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 1. – A 170 éves színház [Miskolc, 1994, Stehlik Ágnes], 43.)

A világháború után 1956-ban került sor újabb felújításra. Ekkor Bene László és ifj. Horváth Béla tervei alapján bővítették a színházat. Ruhatár került kialakításra mindkét oldalon, ekkor lett szimmetrikus az épület, és az első forgószínpad is elkészült.

Az eddigi utolsó felújításra a 90-es években került sor, Bodonyi Csaba, Horváth Zoltán és Hidasnémeti János belsőépítész tervei alapján. A belső tér teljesen megújult, több színészlakás, irodaépület, színészbejáró és a Déryné udvar került kialakításra. Az udvarban szoborparkot létesítettek, többek között a névadó, Laborfalvi Róza, Latabár Endre szobraival. A megnyitón pedig Bertolt Brechttől a Kurázsi mama és gyermekeit játszották.

Az átalakítással Közép-Európa legösszetettebb és legmodernebb komplexumává vált a miskolci színház. Összterülete több mint tizenötezer négyzetméter. Ekkor nevezték el a főépületet Nagyszínháznak. Ezen kívül négy, játékra alkalmas helyszín van a komplexumban, a Csarnok, a Kamaraszínház, a Játékszín és a Nyári Színház. Helyet kapott még a tömbben egy színháztörténeti és színészmúzeum is. A kerek évforduló alkalmából Somorjai Lehel és Fedor Vilmos gondozásában egy könyv is megjelent a miskolci színjátszás éveiről, Színház a város tenyerén címmel.