Rendhagyó fesztivál, rendhagyó befejezés

A tavaly a Covid miatti kényszerpihenő után idén egy hónappal később megrendezett fesztivál szombat esti ünnepélyes díjkiosztója mindent felülmúlt. Volt itt döbbenet, nevetés és rengeteg ügyetlenkedés, de a díjakra aligha lehet panasz. A döbbenet rögtön a díjátadó elején jött, amikor az est házigazdája felkérte a zsűrielnököt, ­Spike Lee-t, hogy jelentse be az első díjat, ő pedig zavarában a fesztivál fődíját, az Arany Pál­mát jelentette be, lelőve ezzel az összes várakozást, ami a díjat övezi. A hatalmas baki után még több ügyetlenkedés következett, és az este hamarosan önmaga paródiájába fordult, így viszont kétségtelenül emlékezetes marad.

Annál is inkább, mert a véletlenül elkottyintott fődíjas, a Titane kedvenc filmem volt az idei programból, de az ovációt látva, ezzel nem voltam egyedül, ennek ellenére aligha mertem reménykedni a győzelmében. Több tekintetben is történelmet írt a fesztivál, hiszen fennállásának 74 éve alatt nem volt még fekete zsűrielnöke, és az is mérföldkőnek számít, hogy egy merész rendezőnő még merészebb horrorját tüntették ki a világ legrangosabb filmfesztiváljának fődíjával. Julia Ducournau egyébként a fesztivál történetének második rendezőnője, aki elnyerte az Arany Pálmát.

Csupa meglepetés

Az sem megszokott, hogy idén két díjat is megosztottak, így a zsűri díját a thaiföldi Apichatpong Weerasethakul (Memoria) és az izraeli Nadav Lapid (Ha’berech/Ahed’s Knee) közösen vehette át, a Grand Prix-t pedig az iráni rendező Asghar Farhadi (Ghahre­man/A Hero) és Juho Kuosmanen (Hytti Nº6/Compartment Nº6), akit különösen meghatott, hogy az általa oly nagyra tartott Farhadival osztozhatott a díjon. Farhadi és Kuosmanen filmjei nagy kedvenceimnek számítottak az idei programból, ahogy a Haruki Murakami novellájából készült Drive My Car című japán alkotás is, amire kétszer is beültem, annyira lenyűgözött a hangulata, a története, arról nem is beszélve, hogy hogyan szövi bele Csehov Ványa bácsiját a szövegbe. A Drive My Car megérdemelten kapta a legjobb forgatókönyv díját.

Annyi film és esemény pereg a szemünk előtt a fesztivál 12 napja alatt, hogy a végén már alig emlékszünk az elejére, de a zsűri döntése, hogy Leos Carax-t tüntette ki a legjobb rendezőnek járó díjjal, eszünkbe juttatta a Marion Cotillard és Adam Driver főszereplésével készült Annette-et, amelynek a The Sparks írta a zenéjét. A díjkiosztón Carax fogászati problémája miatt nem tudott ott lenni, így a díjat is a kéttagú zenekar vette át a francia rendező nevében.

Idén a neves színészek helyett két újoncot díjazott a fesztivál. Renate Reinsve a svéd Verdens Verste Menneske/The Worst Person in the Worldért kapta a legjobb női alakítás díját, a legjobb férfialakítás díját pedig az ausztrál Nitram című film címszerepét alakító Caleb Landry Jones, amerikai színész és zenész, aki nemcsak a haját növesztette meg és pluszkilókat pakolt magára, de az ausztrál dialektust is elsajátította, hogy hitelesen játszhassa el a több tucat ember életét kioltó, magányos lövöldözőt Justin Kurzel valós események inspirálta alkotásában.

Sajnos a szintén versenyben szereplő, A feleségem története nem kapott ezen az estén elismerést, Enyedi Ildikó legújabb alkotásának azonban ez még csak az első megmérettetése volt, a német, francia, magyar koprodukcióban készült nagyszabású alkotás igazi útja még csak ezután kezdődik a fesztiválkörökben és mozikban.

(A borítóképen: Julia Ducournau a fesztivál történetének második rendezőnője, aki elnyerte az Arany Pálmát)