A maszkos arcok és a szép gesztusok esztendeje volt

Vajda János fotográfiájában egy ideje otthonos törekvés felülről mutatni a világot. A drón röpte áttekinthetővé teszi a tájat, másként nem tapasztalható érzéseket enged átélnünk: lám, ez a Mi Városunk, a Mi Kilátónk, sorsunk terét ragyogja be a Nap, a lámpák esti fénye. Szép. Nekünk (is) szép.

Alátekinteni az égből kitüntetett pillanat – ritkán figyelünk fentről. És most is, valóban egyedit képes mutatni a szokatlan nézőpont: elsőre nehéz is felismerni, mit látunk a képen. Ilyen tényleg nincs mindennap. Talán mint valami ipari polip, nyújtóznak a síkban a tárgy széttartó végei. Vagy darabjaira szakadt tömlő. De nem. Gyárkémény halt meg éppen: ilyen ez. A monstrum a földre rogy. Mennyi idő kell az ilyesmihez? Még nem ült el a füst a robbanás központjában, a levegőben ott maradtak a lebegő porfelhők. Ami történt, visszavonhatatlan, de a látvány már lehetőséget ad az első gondolatokra: az ember tette ezt, a tudás ekkora erőket mozdít, ilyen új látványt teremt.

Szép gesztusok

Milyen lett volna a márciusi esküvőről készült felvétele, ha a saját szemmagasságából örökíti meg? A választott szög a hiányra helyezi a hangsúlyt a képen, az üres széksorok rendjére. 2020 – így emlékszünk rád, mint arra az évre, amelyben az élet fontos pillanatai nem mindig kaphatták meg az őket megillető méltóságot. Alig valaki hallotta a boldogító igeneket.

2020 – a takarásba kényszerült arcok abszurd éve –, Feczesin Kristóf színművész maszkban pipázik a miskolci színház próbáján. A kép ráég a retinára. Sírjunk? Nevessünk!

2020 – az év, amikor nem szentimentalizmusnak tűnt, ha megmutatkoztak az egymásra utaltság szép gesztusai: a gyógyítóknak szólt az ablakból a taps, lett segítségük a karanténba zártaknak, önkéntesek indultak mások tesztelésére. A szívünkig ér, ha a kutyát ölelő embert vagy az apjához simuló majmocska tekintetét látjuk.