Vezetőként 30 év a református egyházban

Csomós József a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspökeként 18 évi szolgálat és ezt megelőző 12 évi esperesség után, egy lépéssel a nyugdíj előtt adott interjút az Észak-Magyarországnak. A több mint negyvenévnyi lelkészi szolgálattal a háta mögött személyes gondolatait és emlékeit osztotta meg a vele készült interjúban.

Református családban nőtt fel, de Ön az első református lelkész a családban, ha a felmenőket nézzük. Hogyan emlékszik a gyermekkorára?

Nem hiszem, hogy valaki mondana rosszat a szüleiről. De én azon túl is csak jót tudok mondani róluk, mert egy olyan közegben nőttünk fel a testvéreimmel, ahol a stabilitást a református keresztyénség adta, amit soha senki nem vehet el tőlünk. Mindig biztonságban éreztük magunkat. Nem lelkészcsalád voltunk, de ahogy az élethez a levegő, úgy tartozott hozzá a templom, a Biblia és az imádság a mindennapjainkhoz. Ezt láttuk a szülőktől, nagyszülőktől. Hatéves voltam, amikor nagyapám meghalt, és én megkérdeztem, hogy nagymamám miért beszélget a nem létező nagyapámmal. Ő azt válaszolta akkor nekem: „Dehogy nincs nagyapád, fiam, csak nem itt.”

Az ötvenes-hatvanas években hívő keresztyénnek lenni nem lehetett könnyű. Voltak a családnak kellemetlenségei a hit miatt?

Kerékgyártó-bognár asztalos kisiparos volt az édesapám, női szabó pedig édesanyám. Emlékszem házkutatásra, mert feljelentették édesanyámat, hogy ipar nélkül varrt, és pénzt fogadott el. Oda kellett adni a műhelyt is a termelőszövetkezetnek. Amikor pedig ősszel a beiratkozások kezdődtek a hittanra az iskolában, a szüleimet mindig behívatták oda.

Hogyan kell elképzelni a mindennapokat? Jártak templomba? A vasárnap szent volt?

Igen, a vasárnap az Úristennek szánt idő volt. Átányon laktunk, Heves mellett, egy református településen, ami annyira református volt, hogy gyermekkoromban nem is igazán tudtuk, hogy mi az, hogy katolikus. Szorosan hozzátartozott a mindennapokhoz, hogy a vasárnap szent, mert a Jóistennek szentelt idő. Tiszta ruhában, tiszta portával vártunk a hét utolsó napját, és mentünk az istentiszteletre.

Ha református családban nő fel az ember, akkor általában Sárospatak vagy Debrecen között lehet választani a középiskolát tekintve. Miért pont Debrecen?

Átányban volt egy szenzációs kémiatanárunk, Lassú Imrének hívják. Ezért a bátyám vegyészmérnöknek készült, de kiderült, hogy ezzel a családi háttérrel és értékrenddel esélytelen volt megmaradni egy állami kollégiumban. Ott is akarta hagyni a középiskolát, de a falu református lelkészének felesége javasolta a szüleimnek, hogy próbáljuk ki a református kollégiumot. Így került be bátyám a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába. Ez végül determinálta a család többi tagját is. Ami kisdiák koromban megmaradt bennem, az az, hogy mentünk édesanyámmal a bátyámat meglátogatni Debrecenbe, és rácsodálkoztam, hogy micsoda nagy falai vannak az intézménynek.

Akkor nem volt kérdés, hogy Ön is oda megy.

Nem, és a rácsodálkozás a nagy falakra később is megismétlődött, mert az elsőszülött fiamban is megmaradt ez az élmény. Emlékszem, hogy jött velem, amikor valamit intéztem Debrecenben, és ő is beleszeretett a kollégium nagy falaiba. Egyébként ő már fel sem tudta sorolni, hogy édesanyja részéről ki mindenki járt a Debreceni Kollégiumba. Végül ez a családi hagyomány megmaradt, mert mind a négy fiunk is ott érettségizett.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy amikor elkezdte a református kollégiumot Debrecenben, még állatorvosnak készült. Hogy alakult végül úgy, hogy a lelkészi hivatást választotta?

Ez egyetlenegy dolognak köszönhető, ez pedig a Biblia. Az egyházhoz tartozni, templomba járni, imádkozni mindig meghatározta az életemet. Tizenévesen nem volt olyan személyes jó viszonyom a Jóistennel, de azért tudtam, hogy ha beszélek, akkor kihez beszélek. Kamaszként értettem meg, hogy nemcsak én beszélek a Jóistenhez, hanem ő is beszél hozzám, és nem is akármit mond. Akkor csodálkoztam rá erre, és azt mondtam, hogy ez valami olyan nagyszerű dolog, amit el kell mondani az embereknek, tovább kell adnom. És erre a továbbadásra, ha kell, egy egész életet oda kell szánni.

A gimnáziumi évek próbára tették?

Nem mondanám, de egész életemben a Jóisten olyan trükköket mutatott nekem, olyan helyzetekbe vitt bele, hogy emberi elmével ezeket nem lehetne kitalálni. A kollégiumi beiratkozáskor a 9-es szobába osztottak be, be is költöztem. Másnap derült ki, hogy nem a 9-es szobában lakókkal fogok együtt járni a C osztályba, hanem a 7-es szobában lakókkal a B-be. Valaki véletlenül elgépelte a nevem mellett a számot, és ez így is maradt. Ez azt jelentette, hogy mint ahogy a kamaszoknál szokás, a B-sek utálták a C-seket, és fordítva. De mindig hozzátették, hogy kivéve Husit, mert finoman szólva molett voltam.

Akkor az ételek szeretetéből, a főzés szeretetéből jön, hogy a másodszülött fia szakács lett?

A főzés szeretetének is van egy története. Tízéves lehettem, amikor az első paprikás krumplimat megfőztem. Jött hozzánk a tanító nénim, és nem volt készen a ruhája. Édesanyám mondta, hogy ne haragudjon, tanító néni, de csak másnap tudom megcsinálni, mert jön haza az uram, és még nincs vacsora. A tanító nénim azt mondta, hogy nem baj, majd mi a Józsikával megfőzzük. Ő mondta, én meg csináltam. András fiam most az egyik soproni szálloda séfje, és ő már egész fiatalon tudta, hogy ezt akarja csinálni. Lehet, hogy köze van hozzá annak is, hogy az édesanyja nagyszerűen főz, és az elmúlt karácsonyra kiadták a szakácskönyvét.

Úgy tűnik, a több mint 40 év alatt rengeteg olyan kihívás volt, amihez alkalmazkodnia kellett. Gagybátorban gyümölcsöst ültetett, pálinkát is gyártott. Elnöke volt a Csereháti Településszövetségnek. Göncön vezette a városfejlesztési bizottságot az önkormányzatban. Hogy látja, miről szólt az életútja?

Legényemberként érkeztem Gagybátorba 1978-ban. 1980. kora őszén kaptam meg az első szolgálati gépkocsit. Kilenc falu tartozott hozzánk, amik közül ötben tartottunk istentiszteleteket, és két évig gyalog jártam. Az elmúlt 18 évben Göncről jártam Miskolcra. Oda-vissza három óra volt az út, de volt időm rendezni a gondolataimat, telefonálni, szervezni a munkát. Azóta a tizenkettedik szolgálati gépkocsit hajtom. Sofőröm sose volt, és túl vagyok a másfél millió kilométeren. A Csereháton 1978-ban gyaloglás közben még telefon sem volt. Télben, hóban, fagyban, sárban jártam a gyülekezeteket. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ha egyszer olyan helyzetben leszek, hogy szolgálati gépkocsit biztosíthatok a lelkészeknek, akkor senki sem fog gyalog járni. Később sikerült ezt is elindítani, majd teljességre vinni, amikor esperes voltam Göncön.

A püspöki munka elmúlt 18 évét kihívásnak, küldetésnek, feladatnak vagy missziónak érezte?

Úgy gondolom, mindegyik benne volt. Azt is mondhatnám, hogy a püspöki munka a folytatás egyetlen lehetősége volt 18 évvel ezelőtt. Előtte esperes voltam 12 éven keresztül. Úgy hiszem, amit lehetett, esperesként az Abaúji Egyházmegyében, azt munkatársaimmal megcsináltuk. Éreztem, hogy mi az, amin változtatni kellene, hogy fejlődni tudjunk. Esperesként próbáltam e szerint cselekedni, és tovább haladni ezen az úton püspökként is.

Majd’ két évtizedig kellett több száz gyülekezettel együtt dolgoznia nemcsak Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, hanem a megyehatárokon túl is. Mire a legbüszkébb ebben az elmúlt 18 évből?

Azt mondom, hogy igazán semmire nem vagyok büszke, de van, amiért hálás vagyok, és van, amiért még annál is jobban. Hálás vagyok, hogy a munkámon keresztül megismerhettem a gyülekezeteinket, a benne élő és dolgozó embereket. Még inkább hálás vagyok azért, hogy ezek a gyülekezetek most a választás során egyértelműen a 18 év folytatására szavaztak megválasztva a helyetteseinket. Ha pedig újrakezdhetném az életemet, akkor biztos, hogy ugyanezt a pályát választanám, és ugyanezt a nőt venném feleségül. Szerintem ez a két alappillér már elég ahhoz, hogy az élet jó legyen. Az egyik a család, a másik pedig hit. A többi, az a harminc év a spiccen, ami az esperesi és a püspöki munkából adódott, bár nagyon sűrű időszak volt.

Nem fog hiányozni?

Tudatosan készültem rá, hogy nyugdíjba vonulok. Sokan kérdezik most tőlem, hogy mit fogok csinálni. Én pedig úgy válaszolok, hogy nagyon egyszerű: megadom az adósságaimat. Mert tartozok a feleségemnek, a családomnak, a gyermekeimnek, az unokáimnak, és tartozom saját magamnak.

Milyen üzenettel, igével adná át a stafétát az utódjának?

Elgondolkodtam azon, amikor mások is mondták nekem, hogy stafétaváltásról van szó. De stafétáról a futáskor szoktunk beszélni, és szerintem ez nem az. Hiszen én püspöki hivatást nem az elődömtől kaptam, így nem is tudom továbbadni az utódomnak. Én hiszem, hogy az Úristentől kaptam ezt a megbízatást, hogy tessék, állj bele és csináld. Az utódomnak pedig azt tudom mondani, hogy „én visszaadtam, kérd el Tőle, nála van”.

Azt mondta egy interjúban 2011-ben, hogy „furcsa, hogy ebben a féleszű világban mindenkinek minden természetes”. Furcsa és féleszű ez a világ?

Furcsa. Most pedig különösen. A pandémia idején mindegyikünk háborog a maszk viselése miatt. Én se szeretem, mert szemüveges vagyok, és úgy felvenni a maszkot, hogy ne párásodjon be a szemüvegünk, nem egyszerű. De mit hozott a maszk?

Hogy egymás szemébe nézünk.

Egyrészt. Másrészt számomra azt mutatja meg, hogy az az ember, aki tiszta önzésből, a saját védelmében képes keresztülgázolni másokon, most csak úgy tudja védeni magát, hogy vigyáz a másikra is. Amikor felveszem a maszkot, hogy magamat védjem, másokra is vigyázok. És továbbra is minden természetes. Az idézet tanítómesterem egyik verséből van, aminek az előző sorai fontosak: „Csak a vak tudja, mekkora ajándék naponta nézni az új eget, csak az éhes tud örülni annak, ha eszik, meg a béna ha megmozdul a lába, furcsa…”

Advent idejét éljük. Különleges ez az advent Önnek?

1974 karácsonyán prédikáltam először. A karácsony és az advent minden évben elgondolkodtat, és a fél évszázad gondolatai közül egy hangsúlyosabbá válik a többinél. Most ebben az évben lehet, hogy a pandémia is benne van, Lukács evangéliumából jutott eszembe a Lukács 1:79. Az, amikor azt olvassuk, hogy Jézus azért jött a világra, hogy „ráigazítsa lábunkat a békesség útjára”. Nagy tanulság ez nekem, a nyugdíjba menő püspöknek, hogy van a békességnek útja. Hogy volt akkor a világnak és benne az embernek, ahogyan ma is van. A békesség az, amikor minden arra a helyre kerül, ahová azt Isten szánta. Járvány idején is azt kell mondani, hogy ebben az értelemben is van a békességnek útja. Advent azt jelenti idén, hogy azért jön a megváltó, hogy ráigazítsa a lábunkat arra az útra, ami az ő nyomdokain oda vezet, ahol mindennek rendelt helye van.

Ha már a prédikációknál tartunk, ebben a hosszú életútban volt olyan, hogy kétszer is elmondta ugyanazt a prédikációt?

Tanítómesterünk, dr. Czeglédi Sándor professzor úr, aki prédikálni tanított bennünket a teológián, mindig azt mondta, hogy azt a prédikációt, amit nem lehet elmondani másodszor, azt először is kár volt.

Volt ilyen a püspök úr életében?

Persze. És van ehhez egy anekdotám is. Kérdezték a gyerekek hittanon, hogy mit csinál a tiszteletes bácsi a szószéken a prédikáció végén, amikor keresztbe kulcsolja a kezét és lehajtja a fejét. Mondtam nekik, hogy két eset lehetséges. Vagy azt mondja, hogy „bocsásd meg, Istenem”, vagy azt, hogy „köszönöm, Uram”. Ez utóbbi többször volt az én életemben is. Nem tartom magam nagy igehirdetőnek, de mindig örömmel csináltam, és a vége felé már maga a készülés volt az öröm. Egyházkerületünk által fenntartott idősotthonok rádióiban volt a legutóbbi prédikációm éppen a napokban. Úgy hallottam, hogy örömmel hallgatták az ápolók és gondozottak egyaránt.