A Mester négy nagy ünnepe

Kovács János, a kiváló futballedző december 23-án ünnepelte hatvanadik születésnapját, a családi körben eltöltendő ünnepek után pedig 27-én a névnapjára kocccinthat. Most, hogy ilyen jeles alkalomhoz érkezett a futballberkekben igen népszerű szakember, alighanem másabb lesz az ünneplés.
– Már gyermekkoromban is nagyon szép karácsonyaim voltak, a születés- és névnapok közelsége méginkább fennköltebbé, emlékezetesebbé tették az ünneplést – mondta hatvanévesen is fiatalos lendülettel Kovács János. – A szüleim nem tudták le egy ajándékkal a három alkalmat, mindig felköszöntöttek külön-külön a születés- és névnapomra is, csakúgy, mint azokat, akiknek nem esnek ennyire egybe ezek az ünnepek. Hogy miben lesz másabb ez a mostani alkalom? Ugyanúgy szűk családi körben ünneplünk majd, mint eddig. A hangsúly a családon van, hiszen ezekben a napokban számomra az a negyedik ünnep, hogy Németországban élő fiam, Péter is köztünk lehet. Vele teljes a család, feleségem, Mária és lányom, Krisztina közelségére egész évben támaszkodhatom, hiszen ők mindig is támogattak abban, hogy a sok lemondással járó hivatásomat gyakorolni tudjam.
De mikor is kezdődött az egész? Gyanítható, már gyerekkorban szerelemmé vált Kovács Jánosnál a labdarúgás.
– A mai kettes gyakorlóba jártam iskolába és az Ószőlő utcán laktunk – elevenítette fel a kezdeteket. – Útba esett a stadion, és hazafelé menet kézenfekvő volt, hogy hat-nyolc környéken lakó társammal együtt délutánként a fűzős labda terelgetésével múlattuk az időt. 1959-től Groholy Miska bácsi kezé alá kerültem és lettem a serdülő- majd az ifjúsági csapat tagja, előbb mezőnyjátékosként, majd kapusként. A nagycsapatnál is tűzközelben lehettem, de a játékospályafutásomat nem vallhatom teljesnek, főként, hogy közbejött egy sérülés. Ekkor már gondoltam arra, hogy a visszavonulás után az edzősködésre adom a fejem.
A példa adott volt, hiszen a jelenlegi baktalórántházi edző apósa nem más volt, mint a szépemlékű Bakos Béla, a nyíregyházi futballcsapat korábbi „mindenese”, edzője és gyúrója.

– Sportos család volt a miénk, ez a szemlélet sok mindenen átsegített bennünket – így a tréner. – Az edzőséggel inkább úgy kerültem kapcsolatba, hogy a húgom 1972-ben Németországba került, és az ő közvetítésével a szünetekben egy-egy hetet a nürnbergi edzőképző központban tölthettem. Idővel helyet kaptam a megyei szövetség utánpótlásért felelős kollégiumában, olyan elismert szakemberek társaságában, mint Harcsa Zoltán, Hajdu József vagy Tóth János. Az akkori NYVSC utánpótláscsapatánál kezdődött a karrierem, máig emlékezetes, hogy a hetvenes évek végén a Béres János, Huszák Géza, Kosztyú György féle generációval bejutottunk az országos Ifjúsági Kupa döntőjébe, amelyet a magyar–skót felnőtt válogatott meccs előtt, mintegy negyvenezer ember előtt vívtunk meg a Népstadionban. Aztán a Szpari felnőttcsapatánál alkalmaztak, és ekkor válaszút elé kerültem: harmincéves nyomdai pályafutásomat adtam fel az edzősködés miatt. Éveken át pályaedzőként tevékenykedtem, majd 1992-ben jött pályafutásom legemlékezetesebb mérkőzése, a szombathelyi osztályozó, amelyen tizenegyesek után harcoltuk ki a feljutást. Milyen a sors!? Az előbb említett ifidöntőt a Veszprém ellen tizenegyesekkel veszítettük el, úgyhogy évek múltán a sorstól visszakaptam valamit.
Hatvan éves, de Kovács János még egyáltalán nem gondol a nyugdíjas évekre.
– Amíg erőt és kedvet érzek hozzá, addig ott leszek a pályák mellett – mondta az UEFA A licences végzettséggel rendelkező mester. – Nem olyan szakma ez, amit csak úgy abba lehet hagyni egyik napról a másikra, és egyelőre a lendületből sem kívánok visszavenni, miután családi körben kiünnepeltük magunkat, újult erővel vetem magam a munkába.
- Bodnár Tibor -