Másfél óra, magam ellen

Miskolc - Egy órán belül. Ez a nem igazán jó passzban leledző, de annál lelkesebb 40 feletti újságíró terve. Persze ember tervez...Mert ha szeptember első hétvégéje, akkor Miskolc és immár az 5. Fehérkő-Lápa Hillclimb hegyikerékpáros és terepfutóverseny. Rajtidő? 11.59! Beugrom Robi barátomhoz Diósgyőrbe, ráadásul ő 10 perccel utánam startol, így aztán együtt gurulunk a miskolci versenyközponthoz. A pálya finomnak ígérkezik: 10 kilométer, 445 méter szintemelkedés, Felső-Majláthtól a Bánya-Bükk hegyi útjain Fehérkő-Lápán keresztül a 665 méter magasan fekvő Kis-Dél tetőig, Bükkszentkeresztre. Egy órán belül, ez volt a terv. Egy kis igazítás, stopper és rajt!

Az első kilométereken a lelkesedés tol. Majd leesik a lánc. Először... Lassan leesik, hogy nem lesz ebből egy óra. Sajgó vádli, bedurranó térd. Olyan, mintha egy helyben tekernék. Fehérkőnél Cirby szól: "Még versenyben vagy?" - miközben megpaskolja a hátamat egy "nincs már sok a célig" mondattal is. No, persze... Azért, amikor a 92-es rajtszámú kolléga is elhúz, az azért izé. Elkezdek magam ellen versenyezni. Tolom a bicót, Robit "elzavarom". Maradni akar, de mondom menjen, jól vagyok. Édesanyámra gondolok. Arra, hogy megvár-e?

Taps, hangulat, suhanás

Van időm nézni a keréknyomokat a porban. Ellazulok, amikor rájövök, hogy nincs ellenfelem. Csak én magam, az hogy célba érjek. Még a Kis-Dél előtt négy túrázó hölgy biztat, én meg magamat, hogy az utolsó nagy emelkedőn is bicajon maradok. De nem... Édesanyámra gondolok. Mosolygok. A célban megtapsolnak, pedig olyanok is vannak a hegyen, akiket több, mint 40 perce leintettek. Mosolygok, olajos kezemet törlöm. A kulacs után nyúlok. Üres. Megnézem magamnak sokadszor Bükkszentkeresztet, magamhoz ölelem a Bükköt és "levitorlázok" a focipályához. Egy nagy gratulálok Robitól és folyadékpótlás. Nagyon jó a hangulat, ám az időmmel nem foglalkozom. Minek is: aki hátrafelé futott fel a hegyre, az is megelőzött. De feljöttem! Energiapótlás, búcsúzás, és már Felsőhámor felé gurulunk. Suhanunk. Simogatja az arcot lefelé a fiatal ősz. Még egy bambi a Sziklánál, jövőre, ugyanott Robival, veletek. Órákkal később a vádlim jelez, és nyugtatóan lüktet az az ér.

Édesanyám megvár. Beborul, amikor este örökre elalszik...

- Juhász-Léhi István -