Finta Éva költő nagy elismerése - Illik a díjakat időben megszerezni

Sárospatak - Finta Éva Sárospatakon élő költő József Attila-díjat kapott.

„Míg félelem életem éje, feléd, fény, én éber éleken át lábalok egyre”. Ezek voltak az első sorok, amelyekkel először találkozhattak Finta Éva költő életművéből, amely remény szerint még korántsem teljes. Lehettek volna más sorok, valamiért ez jutott, és amikor beszélgettünk abból az apropóból, hogy a Sárospatakon élő művész József Attila-díjat kapott, azon gondolkodtam, merjek-e utalni arra, ezekből a sorokból úgy tűnik, nagyon kemény ember.

Megszállottság

– Sosem köteleztem el magamat semmilyen érdekszférának, ezért szabadon írhattam amit és ahogyan gondoltam. A művészet bátorság kérdése is – mondja Finta Éva. – Az előbb azt kérdezte a József Attila-díj kapcsán, megtalálják-e az embert a díjak. Azt gondolom, nincs olyan költő, író, művész, aki ne vágyna arra, hogy a munkásságát elismerjék. 11 önálló könyvem van, a publikációim száma meglehetősen nagy. Nincs sok díjam, de ez nem jelenti azt, hogy nincs rá igényem. A szerző azonban csak a teljesítményéért tud garanciát vállalni, a díjakat adják. Az ország peremvidékén alkotó emberként nem könnyű bejutni a díjazottak sorába sem, nehezebben veszik észre az ember létezését. Illik a díjakat időben megszerezni. Ha ezek nem jönnek, akkor valami baj van vagy a szerzővel vagy a körülötte lévő kommunikációval. Egy cipésznél a minőség megítélése nem kérdés, felveszem a cipőt, ha tudom hordani, jól végezte a dolgát, ha kényelmetlen, akkor nem. Egy ideig volt abban valami szabadság is, hogy nem kaptam díjakat. A saját törvényeimet követhettem. Ugyanakkor az is felmerült, hogy még nem vagyok elég jó, és ezt nem a kollégáim viszonylatában, hanem önmagammal versenyben feltételeztem. Kapok visszajelzéseket. Kedves, ha valaki azt mondja, tetszett a versem, de nem igazán tudok vele mit kezdeni. Engem az érdekel, jó-e az, amit csinálok. Sajnos a kilencvenes évek óta folyamatosan épül le és mára már majdnem megszűnt a kritikai irodalom. Azt tudomásul vettem, az irodalomban nincsenek pénzek, mi ezt leginkább megszállottságból csináljuk. A kritikát szakirodalomként viszont nem lehet ugyanilyen megszállottsággal művelni, mert abban rengeteg kulimunka van. Az alkotás inkább intuitív folyamat. Két verseskötetem jelent meg 2018-ban és egy verses lemezem Dinnyés József megzenésítésében. Pár hónap múlva érkezett a díj, mintegy megerősítésképpen.

Szakmaszerelmesek

Egy kicsit megragadtunk a szakma kifejezésnél, és vissza is térünk a rendszerváltás előtti időkre Beregszászra, Finta Éva szülőhelyére, a helyre, ami egy életre meghatározta szemléletét, elköteleződését.

– A költészetet nem lehet szakmának nevezni, egy ponton túl mégis az. Beregszászon olyan közösségben éltem, ahol jó volt költőnek lenni. Szerintem minden második ember alkalmas arra, hogy verset írjon, csak az a kérdés, jól akarja-e csinálni. Mind a két húgom elkezdett verset írni tizenhat évesen, biztattam is őket, de akkor már publikáltam és azt mondták, minek egy családba három költő, és abbahagyták. Nincs tehetségtelen gyerek, csupán az a kérdés, mennyit hajlandó áldozni a tehetsége kimunkálására.

Az alkotás nem gombnyomásra működik, de ha jön a muszáj, akkor félresöpör mindent. Miután kevésbé kiszámítható, ezért nem ritka, hogy egy-egy kötet évek alatt születik meg.

– Azt a gombot trenírozni is lehet. Egy idő után akár „gombnyomásra” is működésbe lép az ember írhatnékja, de sokféle feladat van. A legutóbbi kötetem 10 évig készült – mondja Finta Éva. – Ennyi időbe került, míg az általam elképzelt és felvázolt gondolatkört magam is megéltem. Közben sok más munkám is megszületett, szám szerint négy kötetem, de ennek ennyi volt a „kihordási ideje”. Talán már nyugodtan mondhatom rá, hogy kész van. Ehhez már nem tudok semmit hozzátenni. Fiatal koromban jól festettem, 10 évig kiállításra is dolgoztam. Azonban kétséges, hogy valaki két dolgot is ugyanolyan jól csináljon. Döntenem kellett. A festészetben autodidakta voltam, és így nagyon nehéz bizonyítani, versenyképes maradni. Sokkal több akadálya volt a kibontakozásnak, ezért az irodalmat választottam, ahhoz volt képzettségem is. Beregszászon szerencsém volt. Színtiszta magyar közösségben éltem. A zárt kisebbségi közösségek időnként feldobnak izgalmas, értékes embereket. A gyerekkorom azzal telt, hogy sorban kaptam meg ezeket a kiváló személyiségeket. Nem vágytam a költözésre, nem akartam Beregszásztól elszakadni. Az anyósom testvérei közül sokan éltek Magyarországon, és szeretett volna átköltözni a közelükbe, ez azonban a rendszerváltás előtt nem ment egyszerűen. Ezzel az áttelepülési vággyal beoltotta az egész családot, a férjemet is, így kerültünk a végén Sárospatakra.

ÉM-BG