„Itt a Kajamama! Megjöttem! Gyertek csak, megyünk sétálni!”

Putnok - Negyvenegy év után elhagyja első és utolsó munkahelyét, a putnoki Péczelit Fónagy Istvánné, Editke.

Fónagy Istvánné idén, 61 évesen nyugdíjba megy. Abból az iskolából, amelyben pályáját 20 évesen kezdte. Milyen előzmények után?

Felhúzom a szemöldököm és ennyi elég a fegyelmezéshez.” Fónagy Istvánné

Az élet útja

– A Felvidékről származnak a szüleim, gazdag paraszti családból. A bátyám egyéves volt, az édesanyám hét hónapos várandós velem, amikor kitelepítettek bennünket. Az édesanyám női szabó volt, gyakorlatilag csak a varrógépét hozta magával. Először egy család fogadott be bennünket, 1958-ra tudtak összespórolni annyi pénzt, hogy vettek Putnokon egy háromszobás, komfort nélküli lakást. A budi az udvaron, a vizet az utcáról hordtuk. Az édesapám a BorsodChemben éjjeliőrként dogozott, az édesanyám folytatta a szakmáját. Megjegyzem, még mindig megvan a kosztümöm, amit ő varrt nekem a hetvenes években, olyan, mintha új lenne. Éjjel-nappal varrt, hogy előteremtse, ami kell.

Edit elárulja, nem tanítónak készült, hanem biológia–kémia szakra szeretett volna jelentkezni.

– A nagyszüleimnél, Gömörmihályfalván töltött nyarak, a kert végében folyó patak hallatlan lehetőséget jelentettek számomra a víz világával való ismerkedésre. Voltak befogott állataim: tarajos gőte, rozsdafarkú, egér, cickány… Sajnos a gimnáziumi tanárom nem bízott bennem, sőt az osztály előtt szégyenített meg azzal, hogy harmadikban kijelentette: „Závodszki Edit, neked ez a pálya nem való, nem tudsz annyit, legyél inkább ápoló vagy védőnő.” Ez olyan mélyen érintett, hogy elegem lett, s azt mondtam, nem is tanulok tovább. Látva a romló eredményeimet, az osztályfőnököm, Lázár István (megjegyzem, a sors úgy hozta, hogy a férjemet is tanította, s később a lányomat a Kilián Gimnáziumban), beszélt a fejemmel. Azt mondta, ne vicceljek, lássak hozzá a tanuláshoz, legyek tanító, mert a személyiségem alkalmassá tesz rá… Igaza volt, s rögtön fel is vettek Sárospatakra.

Editke kollégista volt, tesi spec. szakra járt, tornászként szép sikereket ért el. Úgy emlékszik vissza, azok voltak a legszebb évei. Két év után mégis váltott, átment nappaliról levelező tagozatra.

Jelentős változást hozott

– 1975-ben nyitott ez az iskola, az igazgató megkereste a szüleimet, s felajánlotta nekik, hogy a lányukat már szeptembertől felveszi, és így már a diploma megszerzése előtt végleges helye lesz. Ők így látták jónak, én pedig nem ellenkeztem. De azóta ezerszer megbántam, mert a főiskolás évek egy fiatal számára semmivel össze nem hasonlíthatók – vallja.

– 1996-ig iskolaotthonos rendszerben tanítottam, ami azt jelenti, hogy egy osztályt két tanító visz, az egyik a reál, a másik a humán tárgyakat tanítja, délelőttre, illetve délutánra elosztva reggel 8-tól délután 4-ig. Mi hetente váltottuk egymást. Ezt máig a legjobb módszernek tekintem, mert alkalmat ad arra a tanítónak, hogy sok oldalról megismerje a gyerekeket.

Jelentős változást hozott az életemben, hogy kiírták az iskolaigazgatói pályázatot 1996-ban.

– Engem a tantestület tizenhét fiatal pedagógusa megkért, hogy pályázzak. Megtettem, és bár a megbízott igazgató is benyújtotta a pályázatát, az önkormányzat engem bízott meg december 6-tól. Az első öt év nagyon nehéz volt, lassan fogadták el a munkatársaim az elveimet, de 2000-ben az általános iskola mellett már alapfokú művészeti iskolaként is működtünk, ez mindenki számára bizonyította, hogy jó úton haladunk. A következő három szavazáskor talán egy ellenszavazattal nyertem a pályázatokat.

Mellé még ez is

Tudom, hogy az iskola vezetése mellett Edit 12 éven át önkormányzati képviselő is volt. Emellett két gyereket nevelt fel, s egy éve boldogan osztotta meg velünk, hogy nagymama lett. Most úgy döntött: élve a nőkre vonatkozó kedvezménnyel, december 16-tól nyugdíjba vonul.

– Ha az iskola igényt tart a munkámra, akkor napközis tanítóként dolgozom még kicsit – jelenti ki. – Most tulajdonképpen szabadságon vagyok, de hát látjátok, most is itt vagyok – mondja. Hát igen, még megszervezte az idei Erzsébet-tábort, amely három héten át magas színvonalú programokat biztosít a táborozó gyerekek számára.

Tartsunk vele

Amikor megosztom vele, hogy én is hamarosan nyugdíjba megyek, így alighanem ez az utolsó hivatalos találkozásunk, pedig nagyon készültem rá, hogy egyszer írjak még a nagy mutatványáról, amint egy egész macskacsapat követi, amikor boltba megy, s meg is várják ott a gazdájukat, kicsit gondolkodik, majd int, tartsunk vele.

Edit kilép az iskola sportpályájára, s kéri, ott álljunk meg, s csak figyeljünk. Tesz pár métert a közeli házuk felé, s megszólal:

– Itt a Kajamama! Megjöttem! Gyertek csak, megyünk sétálni!

És akkor egyszer csak megjelenik Mona és Lisa, a két nőstény farkaskutya, majd egy cica, kettő, három… és a hetedik is. Editke pedig, mint minden áldott nap, elindul velük körbe a pályán. Időnként le-leül, s vele együtt meg-megpihen az egész csapat. Nem kiabál, csak néz, mutat, és ha kell, újra és újra elmondja, mit is szeretne…

- Szalóczi Katalin -

Névjegy: Fónagy Istvánné, Editke

Született: 1955. 07. 28.

Iskolái: Commenius Tanítóképző Főiskola Sárospatak – tanító,

Budapesti Műszaki Egyetem – közoktatás-vezető

Munkahelye: Péczeli József Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola

Társadalmi szerepvállalás: Putnok Város Önkormányzat, Humán Bizottság külső tag

Család: férjezett, 2 gyermek

„...úgy látom, ott készül valami”

Az igazgatónak nem azért van a szobája, hogy abban beszélgessen a tanárokkal, tartja Fónagy Istvánné, Editke. Azzal folytatja:

– A jó iskolaigazgató a munkaideje kétharmad részét a gyerekekkel tölti, egyharmadát a kollégákkal, a vezetői feladatokra pedig ott van az éjszaka. Akkor éri el azt, amit én: felhúzom a szemöldököm és annyi elég a fegyelmezéshez.

Aki nem ismeri, az akár legyinthet is: ugyan már, mesebeszéd! Nos, azoknak elmesélem, amit nem is egyszer fotós kollégámmal a saját szemünkkel láttunk. Az aulában valamilyen szabadidő- és sportrendezvény folyt, az igazgatónőt a gyerekek között találtuk, sportos szerkóban, hiszen ő is be szokott állni pingpongozni. A csarnok egyik sarkában beszélgetve, egyszer csak elnézést kér: „Egy pillanat, úgy látom, ott készül valami!” Követjük a tekintetét, s látjuk, hogy az átellenes sarokban (közöttünk hemzsegő tömeg) két fiúcska, mint két kiskakas, éppen összeakaszkodni készül. Editke néz-néz, a két fiú megérzi. Visszanéznek. Az igazgatónő felemeli mindkét mutatóujját, mire a fiúk elengedik egymást. Editke a két ujjával egymással ellentétes irányokat jelöl a levegőben, a gyerekek bólintanak, s hátat fordítva egymásnak az egyik jobbra, a másik balra el…

Árulkodó párbeszéd

Legutóbbi találkozásunkkor az Erzsébet-tábor gyerekei közül néhányat találomra megszólaltattunk. Két kisgyerek különösen kedvesen, szépen nyilatkozott meg. Utóbb kedvező benyomásunkat az igazgatónővel is megosztottuk. Rákérdezett, hogy néztek ki, s pár szó alapján be is azonosította őket. Rögvest elmondta, milyen körülmények között élnek. A részletek alapján feltételeztük, hogy járt is mindkettőjüknél. Feltettem hát a kérdést:

– Hány gyereknek ismered a családját?

– Úgy értve, hogy a szüleit? Úgy a négyszázból négyszáznak… Hiszen sok szülő a tanítványom volt.