Interjú Fandl Ferenccel, a Miskolci Nemzeti Színház színészével

A beavató program alapja, amelyre középiskolás csoportokat vártak, várnak, ezúttal Shakespeare színdarabja, a Szentivánéji álom. A darab színész-rendezőjével beszélgettünk.

Azt olvastam a Merlin Színház honlapján, hogy a gyakorlatban kétfajta „beavató” létezik. Az egyikben a „beavató”megy az iskolákba (a Merlin 2009-től követi ezt az utat), a másikban a színház repertoárján szerepel az előadás, és a diákok jönnek be a színházba. Úgy tűnik, a Miskolci Nemzeti Színház „beavatója” egy harmadik út.

Fandl Ferenc: Valóban, mi egy harmadik fajtáját választottuk. A délutáni program első része maga az előadás – nevezzük ezt az előadásnak – a Szentivánéji álom keresztmetszete. Ezt követi a beszélgetés és játék a diákokkal, amely során megpróbálunk kapcsolódási pontokat találni a mű kiemelkedő fordulópontjai és az ő saját életük között. Épp ezért volt jó választás Shakespeare, akinek bármelyik művénél azt érzi az ember: ha nem is úgy, akkor és ott, de ez az én életemben is megtörtént... Nem csak a Szentivánéji álom rejtelmeibe szeretnénk beavatni a fiatalokat, ezen túl a „nézői szerepre” szeretnénk felkészíteni őket. Vallom, hogy az optimális színházi élményhez kell egy módosult tudatállapot, a nyitottságon és a befogadóképességen túl, amihez szeretnénk segítséget adni.

Egy ismerősöm két általános iskolás kislánya imád olvasni. Sőt, a hét Harry Potter kötet után karácsonyi ajándékképp megalkották a nyolcadikat. De például a „Kincskereső kisködmönre”  nem lehetett rávenni őket, még úgy sem, hogy az édesanyjuk olvassa fel. Mindhármukat megakasztotta az élvezetben, hogy folyton újabb és újabb szavak szorultak magyarázatra... Önök miért nem inkább egy mai szerző mai történetét választották?

Fandl Ferenc: Arany János és Nádasdy Ádám fordításai érthetőbbek, befogadhatóbbak, mint az eredeti Shakespeare-szöveg. A mi nyelvünkben az a csodálatos, hogy számunkra még az Ómagyar Mária-siralom is érthető, míg Shakespeare-t csak szótárral tudják olvasni az angolok is. Ezen túlmenően az a furcsa dolog is megvan a színházban: ha a színész kellő átéléssel játszik, a mondanivaló akkor is tisztán fogalmazódik meg, értelmezhetők az állapotok, a történések akkor is, ha közben azt mondja, hogy „fapapucs”... Egyébként az én nagyobbik, tízéves lányom imádja a Kincskeresőt, igaz, kérdezett közben, de megbeszéltük.

A nagyobbik lánya is csak tíz. A „beavatóval” a középiskolásokat célozzák meg. Mennyire ismeri ezt a korosztályt? Megjegyzem, láttam a Cinefest helyben készült rövidfilmjében egy tizenéves apjaként, ami alapján számomra, őszintén szólva úgy tűnt, nem csak a tizenévesektől áll távol (a film mondanivalója szerint is), de a mostani tizenévesek apáitól is.

Fandl Ferenc: Tanítok is, a S.P.I.C. Művészeti Líceumban, a diákjaim is szerepelnek a darabban. Úgy vélem, a gondolkodásmódomban is közel állok hozzájuk, érteni vélem őket. Ez alighanem az igazgató úr választásában is szerepet játszott.

Mennyiben különböznek a mai tizenévesek mint a saját akkori kortársai voltak?

Fandl Ferenc: Szabadabban élnek manapság, mint korábban. A hiányosságot az értékfelismerő képesség, az értékrend terén mutatnak. Ebben segíthet a színház: kicsit igényesebb gondolkodás felé terelni őket. A kollégáknak is szoktam mondani: nem azt tartom igazi eredménynek, ha a diákjaim ügyesen játszanak a színpadon, hanem azt, hogy pár éve még csak az éppen divatos tánczenét hallgatták szívesen, mára pedig az MP3-lejátszóikon azért van Queen, vagy például Handel is.

A korábban említettekből mintha az tűnne ki, hogy a direktor, azaz Halasi Imre kezdeményezése volt a „beavató”.

Fandl Ferenc: Igen, az igazgató úr régebbi terve volt, hogy kifejezetten a diákréteg számára is készítsünk egy előadást. A darabválasztás is az ő tanácsára történt. Reményeink szerint ez egy sorozat kezdete, mindenképp folytatni szeretnénk a nézővé nevelést. Azt szeretnénk elérni, hogy a fiatalok számára meghatározó élménnyé váljon a színház, értő nézőivé váljanak, ne az csak az alapján kategorizálják az előadásokat, hogy a „vicces jó, a nem vicces nem jó”.

Hány diák „avatódhat” be, kikre számítanak, mindig ugyanazokra?

Fandl Ferenc: Egyszerre mintegy hetven diákra számítunk, azt szeretnénk, hogy havi 2-3 „beavató” előadás legyen. Az lenne az igazi, ha olyanok jönnének el, akik eddig nem szerették a színházat. Hogy lássák, hozzájuk hasonló korúaknak – hiszen a játszók, és nézők közt nincs nagy korkülönbség, vagy generációs szakadék – milyen örömet, élményt jelent a színház világa.

Szalóczi Katalin

[email protected]

Ezt olvastuk

A „beavató” hazai története

Ruszt József 1975-ben Kecskeméten kezdte a módszert alkalmazni, Honti György 1989-ben Szegeden találkozik a rendezővel, aki éppen akkor néhány színésszel együtt kivált a színházból, és megalakította a Független Színpadot (a színház 1991 óta Budapesten működik), amelyhez Honti György is csatlakozott. 1990 januárjában mutatták be a Rómeó és Júlia „lecsupaszított” változatát, díszlet nélkül, egy teremben, farmerben játszottak. Közben az Antigoné  című darabot (amely akkor ment a Katona József Színházban) játszották „beavatóként”.

1991-ben a Miskolci Nemzeti Színház színészeként Honti György továbbvitte a módszert, többnyire egyedül ment ki iskolákba, komplett előadás hiányában felolvasta a darab elejét, aztán a gyerekekkel elkezdték továbbgondolni a történetet. 1999-ben a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színészeként már színésztársaival műveli a „beavatást”, egy-egy részletét az Antigonénak használva arra, hogy megmutassák a gyerekeknek, hogyan működnek a fények, milyen a zene, megvitassák a dramaturgiai kérdéseket.A csaknem háromórás program alapja, amelyre középiskolás csoportokat vártak, várnak, ezúttal Shakespeare színdarabja, a Szentivánéji álom.