Szegénység, szeretet, segítség

Mezőkövesd - Sok gombóc fagyi árából fejlődhet egy nepáli óvoda.

Mezőkövesdről igen hosszú az út Nepálba. Juhászné Derekas Judit, a Szent István Katolikus Általános Iskola pedagógusa eljutott oda: sok mindent látott és tapasztalt, és az élmények hatására adományt gyűjtött.

A gyerekek már vártak, műsorral készültek, majd egy kis betekintést kaphattam az oktatásukba.” Juhászné Derekas Judit

Azonban hosszú út vezetett odáig is.

– Mindig is vonzott ez a misztikus vidék, egyébként is szeretek túrázni, szeretem a hegyeket, a bakancslistámon szerepelt, hogy szeretnék eljutni a Himalájába. Az ottani kultúra mindig is érdekelt, és sokat foglalkoztam vele – kezdte a beszélgetésünket Juhászné Derekas Judit. – És mindez 2016 novemberében valóra válhatott… A férjem, Juhász István sok helyen járt a világban a kézilabda révén, hiszen tagja a Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) „Handball at school” elnevezésű munkacsoportjának is, melynek feladata az általános iskolában az alapképzésbe beépíteni a kézilabdát. Ennek keretében jött a nepáli lehetőség, igaz, abban az évben ez a második távoli útja lett volna, úgyhogy egy kicsit megingott, azonban támogattam, és mondtam, hogy megyek vele én is. Az egyeztetések sikeresek voltak, így turistaként – saját költségemen – nekivághattam a férjemmel együtt a kalandnak.

– Amikor kiléptem a repülőből, óriási boldogság töltött el, és rögtön szembesültem Katmanduban a több ezer éves emlékművekkel – a világörökség részeivel –, melyek a nagy, 2015-ös földrengés után még romos állapotban is óriási élményt jelentettek – folytatta Judit. – Mi azt láttuk, hogy ott vannak az omladékok, lassan halad az újjáépítés, szegénység van és ezzel merőben ellentétes volt a vendéglátóink viselkedése, akiken egy cseppnyi elkeseredettség sem látszódott. Végtelen optimizmussal, szeretettel és mosollyal szembesültünk: pusztulás, és mégis harmónia. Amikor pedig a Himalája csúcsait megláttam, könnyeztem. Mondta is a férjem, hogy ne sírjak már, mert azt hiszik, valami bajom van, de én örömömben sírtam…

Rengeteg élmény

Azt is megtudtuk, Pokharában gyorsan elfogadták őket a helyiek.

– Amíg István oktatta a kézi­labdát, én pedagógus lévén gyorsan összebarátkoztam a gyerekekkel – mondta Judit. – Csak egy nehézség volt, hogy nem beszélek angolul – németül és oroszul tanultam –, míg ők az angolt már hároméves kortól szinte anyanyelvi szintre sajátítják el. De ez semmi gondot nem jelentett. „Activity-stílusban” mindent megtudtam, amit akartam. Amíg tartott a pályán az edzés, a pálya szélén „elbeszélgettem” velük, sokat játszottunk, ami nagyon tetszett nekik. Először kézilabdáztunk, majd jöttek a körjátékok: magyarul énekeltem – Kerek a káposzta, Elvesztettem zsebkendőmet – és egyre többen kapcsolódtak be, majd ők nepáli nyelven megmutatták a sajátjaikat.

Judit, tanár, lévén nem hagyhatta ki az iskolalátogatást sem.

– Szerencsém is volt, mert a nepáli kézilabda-szövetség elnökének a testvére az egyik helyi iskola igazgatója – mondta. – A gyerekek már vártak, műsorral készültek, majd egy kis betekintést kaphattam az oktatásukba. A pedagógusok megmutatták a fekete-fehér könyveiket (ezeket „örökítik egymásnak” a tanulók, így nem a legjobb állapotúak), melyek vegyesen szankszrit és angol nyelvűek voltak. Azért az megdöbbentő volt, hogy mi milyen szinten vagyunk, és ők: az ’50-es évek felszereltségét idézik… Egyébként már hároméves kortól járnak az iskolába és hatéves korig amolyan illemtant „tanulnak”. Mindenkin egyenruha van, és kis tábla a ruhájukon a nevükkel, címükkel. Játszótér annyi volt a hatalmas iskolában – 500-600-an jártak oda –, hogy vasból 4-5 mászókát használtak. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy ha hazatérünk, valamilyen módon megpróbálok segíteni nekik. Első gondolatom az volt, hogy gyűjtünk iskolaszereket, játékokat, de a kísérőink azt javasolták, hogy inkább pénzbeli adományt juttassunk ki, lehetőleg ismerős által. Ebben is szerencsém volt, mert nagy segítségemre volt egy nepáli barátunk, Narayan Prasad Bhandari, aki évekkel ezelőtt Magyarországra nősült és itthon megalapította a Namaste Magyar-Nepáli Kulturális Egyesületet. Ő rendszeresen jár ki Nepálba túrákat vezetni, és akkor visz ki adományt is. A házasságából itthon két kislánya született, és látta, milyen jó dolog az óvoda, a saját szülőfalujában, Dhampusban alapított egyet, ami most 80 százalékos készültségben van, és a mi adományunk is ennek az épületnek a fejlesztését fogja segíteni.

Fontos számukra

Könnyen ment a gyűjtés? – kérdeztük.

– Amikor elkezdtem, arra gondoltam, hogy valamilyen formában a szülők mellett a gyerekeket is be lehetne vonni ebbe a dologba. A kint eltöltött időről, a Nepálban lévő állapotokról készítettem fotókat, valamint hoztam egy kisfilmet, amit egy kinti fiú készített a földrengés után. Megmutattam a diákoknak, próbáltam érzékenyíteni őket távoli világok nehéz körülményeire, felhívva a figyelmet a lehetséges karitatív tevékenységre. Leginkább az alsó osztályos tanulók voltak aktívak, ők több gombóc fagyi árát – mert ez volt a „mérőszám” – is felajánlották, látva a rászoruló gyerekek helyzetét. Akadt egy egerlövői kislány, Molnár Csenge, aki a vasárnapi istentisztelet után hívta fel a hívek figyelmét az adakozásra, s így közel tízezer forintot gyűjtött egymaga a jó ügy érdekében. Összesen 200 000 forint gyűlt össze, ami nekik jelentős segítség: az összeget a kintiek az óvoda fejlesztésére fogják fordítani. A terveink szerint figyelemmel fogjuk kísérni, hogy épül-szépül az intézmény, és megmutatjuk a gyerekeknek is, hogy a távolban honnan hová jutnak el a mi segítségünknek is köszönhetően. Úgy gondolom, ez mindenképpen fontos számunkra is, hiszen láthatják, tapasztalhatják a segítség, a szeretet erejét…

PA