A halotti kultusz népszokásai

Miskolc - A magyar halotti kultusz szokásait a Magyar Néprajz című nyolckötetes gyűjtemény – kiadó: Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete – alapján Király Csaba szemlézte.

A meghalás

Amikor elődeink „háztól temettek”, a haldoklás helyszíne is a családi otthon volt, ahol megkülönböztetett helyzetbe került a távozó családtag. Külön szobát kapott, és arra is figyeltek, hogy olyan ágyba kerüljön, amiben már meghalt valaki: ezzel is könnyíteni kívánták a folyamatot. A kisebb közösségekben hamar híre ment a közelgő tragédiának. A jóakarók látogatták, a templomban imádkoztak a könnyű távozásért, a katolikusok lélekharanggal segítették a folyamatot. A halál pillanatában kinyitották az ablakot, hogy a lélek könnyen távozhasson. Az utolsó szavakat, mozdulatokat alaposan megjegyezték, mert az emlékezet szerves részeivé váltak.

A halál

Az élet végét úgy magyarázták anno, hogy ameddig az ember lélegzik, addig él. Az utolsó lélegzettel távozik a lélek. Magát a halált sok hiedelemkör megszemélyesíti: a kaszás, illetve különböző csontváz-, szellem-, vagy lidércalakok szintén gyakori „megtestesítői” voltak a halottkíséretnek. Ezt a „személyt” mindig is kikerülhetetlennek, kijátszhatatlannak tartották – ez mutatja, hogy a halál bizonyossága általános, elfogadott volt.

A búcsú

Amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen, megkezdődött a végső búcsú előkészítése. A testet megmosdatták, megfésülték, ünnepélyesen felöltöztették – ezek általában egy nőrokon feladatai voltak. A halál hivatalos beállta után a szemeket lezárták, és egy-egy pénzérmét helyeztek el rajtuk. Az elhunyt állát – jellemzően fehér – kendővel felkötötték. A férfiak feladata volt a ravatal felállítása, roppant meghatározott helyen: az első szobában, az utcára néző két ablak között, a mestergerenda alatt. Ezt egy, gyakran nemzedékekkel korábban készült, díszes halotti lepellel takarták le. A halálhírt egy férfi hozzátartozó, vagy erre a célra megbízott személy jelentette be az egyháznál, a halottkémnél, az anyakönyvvezetőnél, a lelkésznél illetve a harangozónál. A szélesebb közösséggel a harangszó tudatta az eltávozást – reggel, délben és este. A temetésszervezési feladatokat jellemzően ugyanez a személy intézte. Léteztek erre szakosodott egyének, akik fizetség­ért minden velejáró teendőt elintéztek. A halott mellett a nőrokonok csendben imádkoztak, zsoltárokat énekeltek. Azonban, amikor éppen meglátogatta valaki az elhunytat, hogy végső búcsút vegyen és részvétét nyilvánítsa a családtagoknak, ezek a siratók fennhangon kezdték el búcsúztatni rokonukat. Fontos különbségtétel, hogy nappal sirattak, éjjel pedig virrasztottak. Utóbbi ideje az esti harangszótól virradatig tartott. A két estén át tartó folyamat első napján a rokonság illetve a közeli szomszédság jelent meg, míg második éjjel bárki számára nyitott volt a búcsúzás. A halotti ház utolsó eseménye a koporsó lezárása volt, amivel megkezdődött a temetés folyamata. A férfi családtagok vitték ki az épületből a „halott házát”, a közösség számára többszörös harangszó jelezte, hogy kezdődik a búcsúztatás – ők a ház udvarán, portáján gyülekeztek. Szigorú szabályok határozták meg, hogy ki, hol, milyen pozícióban állhatott a halotthoz viszonyítva. Ezután következtetek a búcsúztató szövegek, amiknek az erejét fokozta, hogy az elhunyt nevében íródtak, így könnyebb volt azonosulni velük. Az ebben említett személyek nevük hallatára előléptek a tömegből. A temetőbe vezető út nyilvános volt az egész közösség számára, bárki becsatlakozhatott: erre az éneklő tömeg és a folyamatos harangozás hívta fel a figyelmet. A menetet ezért kifejezetten hosszúra tervezték. A település főbb útvonalán haladva, útba esett a templom és a megboldogult szülőháza is. Megérkezés után következett az elföldelés, aminek végeztével még a helyszínen invitálták a résztvevőket a halotti torba. A házhoz visszaérve bekiabálták a halott nevét, mire valaki bentről válaszában elmondta, hogy nincs ott az illető. A szokások eltérőek, de néhol tánc is eleme volt a tornak, ezzel felszabadulva a temetési fáradalmak alól.

A gyász

Az időszak hat héttől akár egy évig is terjedhetett, és a családtagokra rótt feladatokat: ide tartozott már a temetés hagyományoknak megfelelő megszervezése, az elhunyt utolsó kí­vánsá­ga­i­nak tel­je­sí­té­­se és emlékének őrzése. A folyamat részét képezte az alamizsnálkodás, azaz a szegényeknek termény vagy pénz adományozása – imáért cserébe. A gyász megjelent az öltözködésben is, hiszen a férfiak nem hordtak kalapot, a nők pedig kiengedték hajukat, gyakran fejkendőt hordtak. Viselt ruházatuk fehér vagy fekete színű volt. A megemlékezés helyei voltak a temető, a templom és a gyászos ház. Halottak napja és Mindenszentek különleges alkalmai voltak már régen is ennek. Elődeink ünneplőbe öltöztek és meglátogatták a hozzátartozók sírjait: megtisztították azokat, majd koszorúkat, virágokat helyeztek el rajtuk és imádkoztak a megboldogultakért, felidézték hozzájuk kötődő emlékeiket. Ha­zatérve az ablakban vagy az asztalon annyi gyertyát helyeztek el, ahány eltávozottra emlékeztek – közösen, együtt imádkozva.

ÉM-KCS

[related-post post_id="4034743"]