„Az én olimpiám” - 2017. szeptember 15., Lima

Ha magyar győzelem születne, akkor 2024-ig szinte biztos, hogy eltartana a sport felfutása. Berecz Csaba írása.

Rio de Janeiro nyolc aranya, három ezüstje és négy bronza sok mindenre jó. Lehet használni országimázs-építésre, olimpiai rendezési lobbira, hogy csak a legfontosabbakat említsem, és sok egyéb mellett arra is, hogy hagyjon levegőt a hazai sportirányításnak. Egyik-másik szövetségnek többet, és vannak, akiknek kevesebbet, a következő játékokig

Sok szemszögből lehet nézni a brazil éremtermést, akár úgy is, hogy Hosszú Katinka és Imre Géza második helye tulajdonképpen egy-egy vesztett arany, de ennek a vonalán nehéz elhelyezni Cseh László hármas holtversenyes ezüstjét, ami rossz esetben lehetett volna akár negyedik hely is. Más megközelítésből, az érmek számánál maradva az abszolút mélypontot, a pekingi szereplést nem számítva (ott 3 arany, 5 ezüst, 2 bronz volt), ilyen kevés nemesfémet több mint 80 éve nem hoztunk haza ötkarikás játékokról. És ez figyelmeztető jel.

Az aranygyárosokat ismerjük, a nyolc legfényesebb medálból hatban ketten voltak benne vastagon, Hosszú Katinka úszó három vegytisztája mellett, akivel a kajakos Kozák Danuta egy hajóba ült, az az eredményhirdetésen a dobogó felső fokára léphetett fel. A maradék kettőt a vívás hozta, Szász Emese riói alaphangot megadó meglepetésgyőzelme mellett az egyetlen olyan aranyat, amit magyar férfi sportoló szerzett, azt Szilágyi Áron termelte, szinte magától értendő természetességgel. Úszás, kajak, vívás, e három sportág a 15 éremből 14-et vállalt, az atlétikában, női súlylökésben elért bronz az, ami miatt nem lehet azt megfogalmazni, hogy három gerenda tartja fent a magyar sportot, holott akár ez maximum 28 is lehetne (ennyi sportág volt most műsoron).

Az atlétikának összejött az, ami a nüanszokon múlott akár birkózásban vagy cselgáncsban, vízilabdában. De itt nagyjából véget is érhet a felsorolás az ígéretes kategória tekintetében. Hogy ez sok vagy kevés egy ilyen kis országhoz, a kb. 10 millió lakoshoz képest, az vita tárgyát képezheti.

Az viszont aligha, hogy a 90-es évek politikai fordulta óta egyik kormány sem szentelt akkora figyelmet a sportnak, mint a mostani, és nem költött ennyit erre az ágazatra. Ez a folyamat tulajdonképpen 5 éve kezdődött, az úgynevezett TAO-s szabályozás bevezetésével, és ha valaki azt gondolná, hogy ez megállt az öt látványsportágnál (jégkorong, kézilabda, kosárlabda, labdarúgás, vízilabda), az téved, a szakági szövetségeknél, az alájuk dolgozó műhelyekben sem az éhkopp járja. A kérdés, hogy meddig tart ez a sportot támogató folyamat. Egy mérföldkő, egy adott helyen már most látszik, 2017. szeptember 15., Lima. Itt döntenek arról, hogy melyik város kapja a 2024-es ötkarikás játékok megrendezését. És ugye Los Angeles, Párizs és Róma mellett Budapest is versenyben van. Hogy a három versenytárs 1200–19000 milliárd (!) forint közötti büdzsét tervezett az olimpiai pályázatához, vagyis ötkarikás játékokat rendezni gigantikus beruházás, ezt most hagyjuk.

Ha magyar győzelem születne, akkor 2024-ig szinte biztos, hogy eltartana a sport felfutása, függetlenül attól, hogy két rendes országgyűlési választás is beleesik. Kérdés az, hogy mekkora esély van a rendezés elnyerésére. Na, ezt nem tudni. De valamennyi van, mert versenyben vagyunk. De hogy ez Budapesten nyer-e, nem azon múlik majd, hogy az olimpiák eredményességi sorrendjében hol állunk, hogy akik előttünk vannak, azok már rendeztek, vagy hogy mennyi érmet hoztunk össze Rióban. Persze ezekkel is lehet érvelni, de a döntésben valamivel kevesebb mint 100 NOB-tag többségénél nem ez dönt majd, ugyanis a szakmai érvek mellett a szubjektumoknak lesz szerepük, az esetleges emocionális érintettségnek.

És lehet, hogy önmagában furcsa lesz, de a riói egyik legnagyobb eredmény Gyurta Dániel beválasztása volt a sportolói bizottságba. Ugyanis az olimpiai bajnok úszó innentől kezdve ugyanolyan logójú névjegykártyával léphet kapcsolatba a döntéshozók egy részével, mint amilyen az övékén is szerepel. Egy év lobbi van még a döntésig.

Berecz Csaba