Sziget Fesztivál - ötödik napi beszámoló

Az eklektikáé lett a főszerep, mariachiaval kezdődött, eszeveszett gypsy-punkkal, borongós indie-vel, stadionrockkal zárult a vasárnap esti Nagyszínpad programja. Jövőre folytatjuk!

A bibliai értelemben vett pálfordulás underground formációk esetében is létező fogalom. Hogy a Mariachi El Bronx tagjai miféle fejsérülés hatására váltottak hardcore/punkból mexikói mariachi zenére, afelől csak találgathatunk. Annyi azonban bizonyos, hogy egy Apostol-koncertben sokkal inkább hajlamosak lettünk volna felfedezni a punk nyers erejét, mint a szóban forgó zenekar performanszában. A csapat már-már keresztény rockos manírjaira erősen ráerősítettek Matt Caughthran konferanszai, aki erdei Disney-állatkákat megszégyenítő hurráoptimizmusról tett tanúbizonyságot. (Arról nem is beszélve, hogy a „Jesus” kifejezés is meglehetősen gyakran hangzott el a dalszövegekben.) A zenekar mindenesetre otthonosan mozog a műfajban, az itt-ott country-s elemekkel vegyített szerzeményekben megvolt a nagybetűs feeling, némileg gonoszabb imiddzsel talán még Robert Rodriguez elismerését is sikerült volna kivívniuk.

Hogy a Gogol Bordello fellép Magyarországon, már inkább megszokott tény, mint újdonság, de nem hiába: a Szigetre sokadszorra visszatérő Eugene Hütz és együttese mindenki kedvenc gypsy-punk zenekara. Hamisíthatatlan, megállás nélküli tánc, jó hangulat és felszabadultság a jellemző, elfeledtetve mindenkivel a döglesztő hőség, a por és az utolsó napi fáradtság minden baját. Az egy percre sem megálló - sőt, még negyed órával a kiírt menetidőt is lelkesen túllépő - Gogol Bordello hozta a kötelezőt, a tavalyi Trans-Continental Hustle lemez anyaga mellett a megszokott slágerek is elhangzottak, sőt, még Mitsoura Mónika is vendégeskedett egy számban. Hogy honnan van energiájuk ilyen adrenalinbomba-koncertet lenyomni, rejtély, nekünk marad az erőgyűjtés a következő Gogol Bordello fellépésig. A külsőben egyre inkább az ifjú Waszlavik Gazember Lászlóra emlékeztető Eugene-t még láttuk kisuhanni a Nagyszínpad elé Manic Street Preachers-koncertre - nagy eséllyel felbukkanhat bárhol, akár a Csónakházban, akár a Világzenei Nagyszínpad előtt vagy a legközelebbi hot dog-árusnál kedélyesen beszélgetve.

Vannak zenekarok, akiknek nem áll jól a napsütés, a Nagyszínpad középső fellépőjére ez különösen igaz. A brooklyni The National mégis az első hangokkal olyan különleges atmoszférát varázsolt, ahol megszűnt a délutáni hangulat, helyette egy, a koncert utolsó percéig kitartó hidegrázós-borongós-szomorú-felszabadult érzés vette át a helyét. A több mint tíz éves múltra visszatekintő, öt nagylemezt megjelentető The National két kiváló vendégzenésszel kiegészülve varázsolta el közönségét. A kezdő Start A War után a legnagyobb slágerek hangzottak el, a vörösborát lelkesen fogyasztó Matt Berninger frontember pedig néhol egészen elborult energiával vezette zenekarát. Az egyik legjobb amerikai indie-zenekar különleges vetítéssel, sokszor szinkronban mozgó gitárosaival és gyönyörű dalaival emlékeztettek mindenkit arra, hogy milyen kár, hogy egy évet kell várni ilyen jó zenekarok koncertjére. De volt még melltartó-dobálás, mikrofonállvány-törés, na és az elmaradhatatlan közönségben éneklés. Egyszóval, teljesen mindegy volt, mennyire van világos, a National igazolta nagyszerűségét.

Forrás: sziget.hu