Imádta a Diósgyőrt, de a Honvéddal lett bajnok

A volt csatár a bodrogközi településen nevelkedett, ott járt általános iskolába, majd Miskolcra került.

– A diósgyőri utánpótlásba való leigazolásomnak külön története van – kezdte Lippai Sándor. – Fura volt annyiból a helyzet, hogy elmentem Diósgyőrbe, 1978 őszén, középiskolásként, de mivel nem kaptam kikérőt, nem tudtam mégsem járni. A sulim, a 100-as szakközépiskola csapatával harmadikként végeztünk az országos bajnokságon, a legjobb játékos, és egyben gólkirály is lettem. Biztosan nem sokan emlékeznek rá, de annak idején volt a Bácsi kérem, hol lehet itt focizni? nevezetű tehetségkutató, amelyben bekerültem a legjobbak közé. Erre az eseményre rengeteg klubtól jött edző, hogy kiválasszák a játékosokat, és riportot készített velem Vass István Zoltán újságíró. Kérdezte hová járok, ki a példaképem, válaszoltam, többek között azt, hogy Törőcsik András a kedvencem, és hogy a DVTK-ban szeretnék futballozni. Mindezt látta a Diósgyőr akkori technikai igazgatója, Farkas Gábor, aki beszélt édesapámmal, és kérte, hogy jelentkezzek a stadionban, vigyek fényképet is. Így lettem ott igazolt labdarúgó 1979-ben. Végigjártam a szamárlétrát, egy nyíregyházi korosztályos mérkőzésen például nyertünk 12-0-ra, az első hat gólt én szereztem. Gyerekként, otthon néztük a tévében a meccseket, a családban egyébként az édesapám Vasas, az öcsém pedig Újpest szurkoló volt, de nekem nagyon szimpatikus volt a Diósgyőr. Amit játszottak, a hozzáállás, a mentalitás, és nem mellesleg az, hogy ez egy borsodi csapat. Minden áron oda akartam kerülni.

Debrecenben debütált

Lippai Sándor mintegy két évvel később, 1981. november 28-án a Debreceni MVSC elleni idegenbeli összecsapáson debütált az élvonalban.

– Doktor Puskás Lajos volt az edzőnk, és úgy tervezte, hogy berak a kezdőbe – sorolta a korábbi támadó. – A klubvezetés azonban kérte, hogy ne tegye ezt, szerintük ugyanis még túl fiatal voltam ahhoz, hogy rögtön a kifutó tizenegybe jelöljön. Egész héten, előtte úgy készültem, edzettem, hogy játszani fogok, hogy ez miként fog megtörténni, azt nem tudtam. Aztán az 59. percben lehozta Teodoru Vasziliszt, biztos, az addigi teljesítményével nem volt elégedett, és beküldött. Nagyon boldog voltam, hogy beállhattam. Lajos bácsi különben egy nagyon keménykezű edző volt, este 10 órára mindenkinek otthon kellett lennie, nekünk a kollégiumban, ahonnan 9 után már nem lehetett kimenni. Ezért kellett a kikérő, hogy hivatalosan diósgyőri játékos vagyok, és edzésre megyek. Eljárt különböző ellenörző körutakra, benézett a diszkókba, a rutinosabbak ilyenkor elbújtak a pult mögé, vagy a konyhába. Amikor erre az időszakra gondolok, eszembe jut a sok-sok kiváló csapattárs, Veréb Gyuri, Oláh Feri, Szlifka Miki, Fükő Sanyi, és a többiek. Befogadtak, nagyon rendesek voltak, segítettek, a szerelést, labdákat én vittem.

Lippai Sándor a középiskolában gépi forgácsolóként végzett.

– Megkérdeztem az intéző hölgyet, hogy ez a szakma mit takar, de a lényeg nem ez volt, hanem az, hogy Diósgyőrben legyek, hogy milyen messze van a stadion. A sulitól 3 kilométerre volt a pálya, mindig elfutottam oda az edzés előtt, nehogy elkéssek – emlékezett vissza.

1982 is fontos dátum volt a csatár életében, ugyanis részt vett az ifjúsági Európa-bajnokságon.

– Finnországban rendezték az eseményt, a csoportból nem sikerült továbbjutnunk, olyan társaim voltak, mint Katzenbach Imre, Kiprich József, Cseh András, Balog Tibor, az edző pedig Dalnoki Jenő bácsi volt. Külön minisztériumi engedélyt kaptam arra, miután ezt májusban volt, hogy amikor visszajövök, akkor érettségizhessek le – emlékezett vissza minderre Lippai Sándor.

Komora elintézte

A 1986-os történésekről, a Budapest Honvédba kerülésről az alábbiakat osztotta meg a cigándiak legendája.

– Katonaköteles voltam, és a Diósgyőr már két halasztási kérelmet is beadott – tette hozzá. – Harmadszor is megjött, és hozzátették, ha nem engednek el, olyan helyre visznek, ahol nincs focicsapat. Bevonultam így azon év augusztusában Budapesten, a Petőfi laktanyába. Délelőtt benn voltam, délután vittek edzésre, de akkor még nem volt szerződésem. Ment a huzavona a Diósgyőrrel, amelyhez korábban öt évre köteleződtem el, éppen amiatt, hogy ne tudjanak elvinni katonának. A szerződést a Honvéddal nem is írtam alá, Komora Imre kérdezte is miért, akinek jeleztem, hogy még a DVTK-val állok szerződésben.

Azt mondta, ne foglalkozzak semmivel, ő majd elintézi. A Honvéd védőt adott értem az akkor NB II-es Diósgyőrnek, Dózsa Attilát. Végül 1987 januárjában szerződtettek a kispestiek, 3,5 évre, azon a tavaszon pályára is léptem már 13 mérkőzésen.

A Budapest Honvéd azt az évadot a 4. helyen zárta az NB I-ben, és jogot szerzett arra, hogy az UEFA Kupában induljon.

– Az első fordulóban a belga Lokeren volt az ellenfelünk, itthon győztünk ellenük 1-0-ra, kinn pedig 0-0 lett az eredmény. Ezen a meccsen egy szöglet után a kipattanót kapásból visszalőttem, gól lett, s bár senki sem ért bele a labdába, les miatt elvette a játékvezető – folytatta Lippai Sándor. – Ellenfelünknél a Pécsről indult Mészáros Feri volt a csatár. Aztán a második körben a portugál Chaves-zel kerültünk össze, ott, bokáig érő sárban 2-1-re nyertünk, itthon 3-1-re, de ezen a találkozón nem játszottam. Majd jött az emlékezetes párharc a görög Panathinaikos-szal, az összesítésben 7-6-os búcsú. Ezeket a csatákat már sérülés miatt kihagytam.

Belépett Hajszán elé

A statisztika szerint az egykori labdarúgónak 32 elsőosztályú összecsapása van a Honvédban, ami négy szezonra elég kevés. Erre az érintett az alábbi választ adta.

– 1987 szeptemberében, az egyik szerdán Svédországban, Örebróban játszottunk az olimpiai válogatottal, selejtezőt, az 1988-as szöuli játékokra, és 1-0-s vereséget szenvedtünk – fogalmazott a volt támadó. – Hazajöttünk, és nem sokkal később volt egy bajnokink a Győrrel, s az edzőnk, Bicskei Bertalan azt kérte, az éles stoplist vegyük fel. Mondta, ha nem azt veszem, nem ülhetek a kispadra, pedig én mindig a gumisban játszottam. A második félidőben becserélt, de tíz perce voltam körülbelül a pályán, amikor Hajszánt indították, lefutottam, beléptem elé, Gyula meglökött, és reccsent a térdem. Porcleválás, egy elég nagy darab letört. Pár hónap után elkezdtem edzeni, de fájt, bevizesedett, megint elkezdtem, megint fájt. Détári Lajos javasolt egy holland professzort, orvost, aki őt műtötte, hogy nézze meg, Döme a beavatkozást is kifizette volna. Azt mondta a doktor, a műtét után egy hónap fekvés, és minden utókezelést megcsinálnak. Javasolta tehát a vezetőségnek, hogy utazzak ki. Hétfőn vittem az útlevelem, elvették, és beküldtek a sportkórházba, hogy ott is vannak jó orvosok. Folyamatosan csak lábadoztam, egészen 1990 nyaráig, játszani sajnos nem tudtam, nem kerültem már olyan állapotba, hogy a térdem elbírja a terhelést az NB I-ben. 24 évesen abba kellett hagyni az első osztályú futballt, úgy éreztem, nem figyelnek kellőképpen rám, mint a válogatott bő keretében lévő játékosra, nem értettem, miért nem az volt a cél, hogy minél hamarabb helyre jöjjek. Ezen úszott el a válogatottság, és az esetleges külföldi lehetőség. Ruud Gullit-ot is ez a professzor műtötte, ugyanezzel a problémával, ő felgyógyult belőle, én abbahagytam. Szóval van azért hiányérzet. A bajnoki címnek, az elsőnek, az 1988-as örülök, sokat játszottam, a másodikban, az 1989-esben nem volt aktív részem.

A beszélgetésben Lippai Sándor kitért még a DVTK-val megjárt külföldi, portugáliai, és spanyolországi túrára, előbbin gólt lőtt például a Benficának.

– Amerre jártam, elmondtam, hogy Cigándról indultam, hogy parasztgyerek vagyok, és hogy milyen erőfeszítéseket kellett tennem. De óriási volt az akaraterőm, nem tudtak olyat kérni, gyermekkoromban sem, hogy ne csináltam volna meg, mindig nyerni akartam. Azt sajnálom, hogy Diósgyőrből – ahol 7 évet voltam – sosem érdeklődtek, hogy mi van velem, pedig ott lettem korosztályos válogatott, ellentétben a Honvédnál, ahol a születésnapomon felköszöntenek. A DVTK ennek ellenére a szívem csücske, nagyon szerettem a közösséget, a közönséget, mindig előjön ilyenkor, hogy a „vörös csillag” pályán mennyit izzadtunk.

Lippai Sándor feleségével Miskolcon találkozott, 1985 nyarán kötöttek házasságot a Stadion étteremben. Két lányuk született, Lilla és Csenge. Az egykori labdarúgó jelenleg rendőrségi alkalmazott, saját bevallása szerint napi 4 km-et fut, 77 kiló, szinte a versenysúlyánál van. Azt is hozzáfűzte, hogy unokája, Kristóf a Honvéd Akadémián pallérozódik. „Kertes házban lakunk a 19. kerületben, nagy sportélet folyik nálunk, a meccseket együtt nézzük” – vallotta be.