Tokió 2020 a remény olimpiája volt

A műfaj őshazájában mutatkozott be a karate az olimpián: egyetlen versenyzőnk bronzéremmel és négy ponttal járult hozzá a magyarok szinte mindenki által jónak tartott szerepléséhez. Mészáros János, aki a Nemzeti Versenysport Szövetség – amely a nem olimpiai sportágak érdekképviseletét és versenysportjának irányítását látja el – elnöki tisztjét is betölti, a játékok második hetére utazott a távol-keleti szigetországba.

Hogy érezte magát Tokióban?

Alapvetően jól. Persze nagy gondot jelentett, hogy a Covid-helyzet miatt nehézséget okozott a beléptetés, amely több órát vett igénybe. Érkezéskor teszteket készítettek, ezek eredményét meg kellett várni, aztán következett a telefonra telepített applikáció aktiválása. Az egészségi állapotunkat naponta ellenőrizték, és még a nyomkövetéssel is számolnunk kellett. Ilyen szigorú feltételeket soha, sehol nem tapasztaltam. Talán ennek a szigornak köszönhettük, hogy mindössze háromszáz fertőzés történt: a darabszámra közzétett adatok szerint százhetven közreműködőt és mintegy százharminc beutazót érintett a vírus – a több százezer emberből. A megfertőzötteket nyomban elkülönítették, így senkire nem jelentettek veszélyt.

A megnyitó előtt pár nappal a szervezőbizottság elnöke azt mondta, hogy fenntartják maguknak az olimpia törlésének jogát. Reálisnak tartotta-e azt a veszélyt?

Nem, egyáltalán nem. Jómagam és a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke sem aggódott. Ez a bizonyos bejelentés, amely egyébként felkavarta a sportvilágot, a hazai embereknek szólt, őket nyugtatták, de a visszalépésre Japánnak nem volt módja.

Sokan és sokat beszéltek az úgynevezett buborékról: repülőtér, szálloda, sportcsarnok, szálloda, repülőtér. A valóságban is így festett az „ábra”?

Így volt. Az olimpia előtt mindenkinek cselekvési tervet kellett leadnia. Ezt a repülőtéren élesítették, és csak oda lehetett menni, amit ez a terv tartalmazott. Mivel mi beírtuk, ezért meglátogattuk a magyar nagykövetséget és a Magyar Kulturális Intézetet. Mindkét „hivatalban” remekül felkészültek, a pompás dekoráció az 1964-es tokiói játékok fényképeit is tartalmazta.

Milyen eseményeken járt, és ezekre miként jutott el?

A MOB-nak megvoltak a jogosítványai: a nagykövetség munkatársai hoztak, vittek, a logisztika persze kemény kihívást jelentett. A saját sportágamon kívül a birkózó-, kajak-kenu versenyen és a vízilabda-mérkőzéseken is jártam.

Zavarta-e a versenyzőket az, hogy a stadionokban nem voltak nézők?

Volt, akit zavart, és volt, akit nem. Az ürességről annyit, hogy akik tudtak mozogni, elmentek szurkolni. A magyar hivatalos személyek jelentős számban vettek részt honfitársaink küzdelmein, és ezt a lányok és fiúk érezték, díjazták.

Ön ott volt Rio de Janeiróban is. Mik az azonosságok és a különbségek a Brazíliában és a Japánban tartott olimpiák között?

A szigorúság. Riót a rugalmasság jellemezte, a japánoknál a szakadó esőben is négyszáz métert kellett gyalogolni a kijáratig, hiába volt húsz méterre is egy kapu, csak és kizárólag a kijelölt útvonalat lehetett igénybe venni. Talán emiatt is akadtak hiányosságok a szervezésben, de minden korlátozás ellenére mondhatom, hogy nagyszerűen ment minden.

A MOB sportigazgatója, Fábián László az értékelésében kiemelte, hogy Hárspataki Gábor személyében a magyar karate megszerezte első és valószínűleg utolsó ötkarikás érmét, hiszen Párizsban már nem lesznek műsoron. Létezik más forgatókönyv?

A mai, általunk ismert tényt említette a sportigazgató. A karate világában azonban még Párizst sem adtuk fel, reménykedünk a lehetetlenben. A láng kialudt, és máris azon dolgozunk, hogy a karate a játékok műsorán maradjon. Erre harminc éve is érettek voltunk, a kedvező döntés soha nem rajtunk, hanem a szabályzókon és a sportpolitikán múlt. Mivel sikeresek vagyunk, megnyugvással fogadtuk az egyik hivatalos állásfoglalást, amely így hangzik: nemcsak a karaténak van szüksége az olimpiai mozgalomra, hanem az olimpiai mozgalomnak is a karatéra. Mi továbbra is azt kérjük, hogy a nemzetközi olimpiai mozgalom vizsgálja meg annak lehetőségét, hogy a karate állandó sportágként szerepeljen a programban. Nekem személy szerint csalódást jelentett az, hogy a 2024-es házigazda, Párizs annak ellenére nem javasolta a karatét, hogy ebben a műfajban a japánok és a franciák a legeredményesebbek.

Elégedett-e a magyar küldöttség összteljesítményével?

A nagyközönség aranyérmekben mér, én szakértőként mondok véleményt. Manapság nagyon nehéz kijutni az ötkarikás játékokra, érmet szerezni pedig még nehezebb. A húsz érem és sok-sok értékes helyezés – ezek egyike-másika az általunk nem várt sportágakban született meg – felülmúlja az előzetes várakozásaimat. Az olimpia visszaigazolta azt, hogy a magyar sport most jobban készült fel az egy évvel elhalasztott játékokra, mint korábban. Külön örömmel töltött el a hegyikerékpárosok, a női vízilabdázók, triatlonisták és a vitorlázók helytállása, a karatéról pedig már beszéltem.

Mit gondol: hogyan vonul majd be a sporttörténelembe a második tokiói ötkarikás viadal?

Sokáig azt hitte a világ, hogy az olimpián jelentik majd be a pandémia legyőzését, de mint jól tudjuk, az emberiség egyelőre erre még nem volt képes. Itt említem meg, hogy Schmitt Pál, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik magyar tagja, a NOB hajdani első alelnöke javaslatot tett Thomas Bachnak, a szervezet német elnökének arra, hogy záróbeszédében a remény olimpiájáról beszéljen. Nos, ez az ajánlás vissza is köszönt az ötkarikás mozgalom első emberének búcsúgondolataiban.

Minden szempontot, így a viszontagságos időszakot is figyelembe véve lát-e esélyt arra, hogy Budapest valaha olimpiának adjon otthont?

Köztudott, hogy Párizs után már elkelt a 2028-as Los Angeles-i és a 2032-es brisbane-i esemény is. Az első, amelyre eséllyel pályázhatnánk, az a 2036-os viadal, és elképzelhetőnek tartom, hogy a NOB méltányolná azt, hogy mi, magyarok milyen sokat tettünk már az ötkarikás mozgalomért. A gondolatsorba illik tehát, hogy a magyar fővárost is ugyanúgy felkérhetik „egyszer”, mint az ausztrál nagyvárost. Amennyiben persze ’36-ra bejelentkezik valamelyik afrikai metropolisz – mondjuk például a szakértők által emlegetett Kairó, Johannesburg, Fokváros, Dakar vagy akár Nairobi –, akkor nyomban befut, hiszen az úgynevezett fekete kontinensen még soha nem tartottak olimpiát. Amennyiben így lesz, akkor 2040-re lehet sanszunk, de ez még olyan messze van, hogy jobban járunk, ha vigyázó szemeinket Párizsra vetjük.

(A borítóképen: Mészáros János)