A szurkoló gyakran nem is győzelmet vár, a küzdeni akarás a legfontosabb

Egy újságíró viszonylag ritkán kap lehetőséget olyan interjúra, amikor a téma és a beszélgetőpartner is egyaránt ismerős. Pedig ilyenkor egy kapura tartó távoli bomba sebességével születnek meg a szavak. Ez történt akkor is, amikor régi barátommal, dr. Fazekas Csaba egyetemi docenssel beszélgettünk a Diósgyőri VTK-ról és a szurkolói lélekről.

Nemrégiben tartottál előadást a DVTK-szurkolói lélekről. Mesélnél erről bővebben? Mi volt a vezérfonál?

Az előadás a Főnix Közéleti Akadémia Lélekközösség – közösségi lélek. Lelkes és lelkesítő előadások Miskolcról című sorozat része volt, amelynek szakértői sokoldalúan igyekeznek körüljárni, mit is jelent Miskolcon a genius loci („a hely szelleme”), vagyis a lakóhelyhez való kötődés. Ennek egyik megkerülhetetlen szegmensét, a Diósgyőr focicsapatához való viszony elemzését végezhettem el. Különleges volt számomra, hiszen történészként már sok kutatásomat oszthattam meg a szakmai és érdeklődő nagyközönséggel, de első alkalommal beszélhettem olyanról, aminek magam is részese vagyok.

Érdekes volt piros-fehér sállal a nyakamban a MAB-székházban társadalomtudományi elemzést adni arról, amit hétvégenként a stadionban átélek. Kiindulópontom a liverpooli sikeredző, Bill Shankly ismert mondása volt: „Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.”

Megjártad a Hajdúságot és Budapestet is. Miért pont a DVTK-hoz kötötted a szívedet? Volt esetleg más csapat is az életedben?

A Hajdúságból származom, ott sokan a Lokinak drukkoltak, nekem nem volt ilyen erős kötődésem gyerekkoromban, ráadásul a ’70-es években olyanok kergették a labdát Magyarországon, mint Nyilasi vagy Törőcsik, nem csoda, hogy a vidéki lakótelepek dühöngőiben is Fradi–Dózsa meccseket imitáltunk. Felnőttként, közel 30 éve kerültem a borsodi megyeszékhelyre, nagyon megszerettem az engem befogadó várost. Azzal, hogy lelkes lokálpatrióta lettem, a Diósgyőr-szurkolás is természetes részévé vált az életemnek.

Azt mondják, a meccs teljesen más a tv-ből és a lelátóról nézve. Mi az szerinted, ami különlegessé teszi ezt az atmoszférát?

Talán meghökkentő, de a futballszerető ember nem biztos, hogy szurkoló, és fordítva. Van, amikor egybeesik a kettő, én is ide sorolom magam. A futballélmény (már ha a játékosok tudnak ilyet nyújtani) nagyszerű dolog tévén keresztül is. A lelátóról azonban nem egyszerűen nézzük a meccset, ez a közösségi élmény jelent mást. Szurkolóként akkor is érzékelem ezt a közösséget, ha futballszeretőként fáj egy-egy meccsen beismerni, hogy rossz nézni, amit szegény labdával a pályán művelnek.

A DVTK rendelkezik az egyik leglelkesebb szurkolói bázissal. A klub nevéhez nem fűződnek gigászi eredmények, soha nem nyert még bajnokságot, de a szurkolótábora mégis kivételes. Miben rejlik ez a közösségépítő erő szerinted?

Sok tényező egymásra hatását kell elemeznünk. Kezdjük talán kicsit messziről: amikor a 19. század végén, 20. század elején a labdarúgás játékból tömegsport és a világméretű szórakoztatás egyik legfontosabb, minden társadalmi réteg számára elérhető élménye lett – ekkor születtek a fociklubok, a Diósgyőr is –, a csapatok iránti szimpátia szurkolói kultúrává, identitássá vált. Nem túlzás azt mondani, hogy kicsit hasonló ez a nemzeti vagy vallási hovatartozáshoz: megéljük benne, hogy kik vagyunk és kik nem, a csapat sikereiben és kudarcaiban saját életünk lenyomatait azonosítjuk. Gondoljunk bele, hogy milyen etnikai és regionális identitások kifejezője a spanyol futballban a Real Madrid és a Barcelona rivalizálása vagy a baszkok szimbóluma, a Bilbao. Angliában is megvannak a középosztály, illetve a kikötői munkások csapatai, az olasz fociban a Roma–Lazio ­szembenállás, és a sor hosszan folytatható. Van persze olyan eset is, amikor valaki megkedveli egy csapat játékát, függetlenül attól, hogy hol és mikor él – amióta a világfutball a tv révén beköltözött az otthonainkba, természetes dolog, hogy spanyol, német vagy olasz bajnokság csapatainak is szurkolhatunk, ez egyszerűen szimpátia kérdése. Ezen túl azonban az egy-egy csapathoz kötődő szurkolói kultúrák alapvetően két forrásból táplálkoznak: a lokalitásból és a társadalmi vagy foglalkozási csoporthoz való tartozásból. Miskolc esetében mindkettő adott volt, és részben ma is adott. A szocializmusban természetes családi program volt a hétvégi meccsre járás, és Diósgyőrben ez annak ellenére megmaradt, hogy a csapat játékosai már évtizedek óta nemcsak a vasgyári „melósok” családjaiból kerülnek ki. A város és a régió meghatározó futballklubja sokunk számára kifejezi magát a várost és a régiót: „Sorsod Borsod” – énekeljük a lelátón, nem véletlenül. A Diósgyőr kifejezi és megfoghatóvá teszi számunkra, hogy egy nehéz sorsú, de büszke régió lakói vagyunk, sok szempontból hátrányból kell hogy megvívjuk hétköznapi küzdelmeinket. Olyan számunkra a csapat, mint családban a gyerek: akkor is a miénk, ha rossz jegyet hoz az iskolából, akár meg is szidjuk olykor, de attól még magunkénak érezzük, és akkor is jobbnak vagy szebbnek akarjuk látni másoknál, amikor nyilvánvaló, hogy nem az. Egyszerűen szeretjük. A „miénk”. Meggyőződésem, hogy a Diósgyőr szurkolói kultúrája akkor is ugyanilyen volna, ha a múltban tucatjával szállított volna bajnoki címeket, vagy annyi sikere se lenne, mint amennyi van.

A szurkolói élet nem merül ki a meccsekre járásban. Az általad egyébként sokat taglalt közép-európai polgári kocsmakultúrának van köze a drukkerek közösségé kovácsolásához?

A szurkolás és a baráti sörözés ugyanúgy az azonos gondolkodású, foglalkozású vagy élethelyzetű emberek közösség és kikapcsolódás iránti igényét fogalmazza meg. Az sem véletlen, hogy a két dolog gyakran természetes módon összekapcsolódik. Nehezen tudnék elképzelni focimeccset közösen néző baráti társaságot habos kakaóval teli bögrékkel a kézben. Gyorsan tegyük hozzá, hogy nem a szélsőségekről beszélek, hiszen a szurkolói kultúra nem jelenti normális esetben mások erőszakos kirekesztését, a baráti sörözés sem az öncélú ivászatot vagy alkoholizmust.

Miben más a DVTK mint klub? Miben mások a szurkolói?

Az említettek mellett a jó szurkolói kultúrához azért nagyobb tömegre is szükség van. Ezért is viccesek a szurkolómentes csapatok, akármilyen jó focistákat szerződtetnek. Egy kisváros vagy falu hiába tud egy-egy időre jobb csapatot építeni, szurkolói kultúrához egy nagyváros vagy régió adottságai kellenek. Sokan vagyunk, akik szeretjük a csapatot és szeretnénk a sikereit, ráadásul az egyszer kialakult DVTK-identitás megőrződik – gondoljunk csak arra, hogy egy fővárosi meccsen milyen sok piros-fehér szurkoló biztatja a csapatot, akik már elkerültek Borsodból. A szurkolói kultúra létrejöttéhez a potenciális támogató tömeg mellett két dolog kell: infrastruktúra – ezzel nálunk nincs gond, van szép nagy stadion, ajándékbolt, reklámtermékek, médiafelületek stb. – és csapat. Az utóbbi a legfontosabb, ahogy Minarik Ede mondta: kell egy csapat, többé-kevésbé focistákból álló, győzelmi reményekkel pályára lépő társaság. Enélkül az infrastruktúra értelmetlen, a szurkolói kultúra pedig kiüresedik és elkopik.

A tavalyi idény során már sokadszorra fenyegetett a veszély, hogy egy szinttel lentebb kerül a csapat. Ez mennyire befolyásolja a klubbal való viszonyodat?

„Amíg élek én, nem érdekel más…”

Az előző önkormányzat felajánlott a szurkolóknak egy 2 százalékos tulajdonosi részt a klubból. Szerinted a drukkereknek ezáltal nagyobb szerepük lehet a DVTK életében, alakíthatják bármennyire is a klub ügyeit? Esetleg a nemrégiben tapasztalt szurkolói távolmaradás lehet az az adukártya, amivel kivívhatják, hogy az ő szavukat is meghallják?

A DVTK-szurkolóknak a klubra gyakorolt befolyása nem elsősorban a tulajdonrészüktől függ, hanem attól, hogy sokan vannak és öntudatosak. A klub menedzselése vagy éppen a pályán követendő taktika szakmai kérdések, nem szerencsés, ha ezekben dominálnak a szurkolói szempontok, ugyanakkor a játékosoknak és a stábnak is mindenkor érezni kell, hogy amit Diósgyőrnek nevezünk, az csak a szurkolókkal együtt létezik. A szurkolói távolmaradás az egyik legsúlyosabb kritika, ami a klubot és a játékosokat érheti, és érni is fogja, ha pocsékul játszanak. A szurkoló gyakran nem is győzelmet vár a játékosoktól, hanem azt, hogy a pályán lévők is „harcoljanak” értünk, ha másként nem, lelkesedéssel pótolják futballtudásuk és tehetségük esetleges hiányait.

Az olasz Inter csapatának ultrái nemrégiben nyílt levelet írtak az együttes új csatárának, Romelu Lukakunak, aki egy Cagliari elleni bajnokit követően a rasszista rigmusok miatt panaszkodott. Ebben azt fogalmazták meg, hogy „mindenki a csapatát akarja segíteni, különböző módszerek vannak arra, hogy megzavarják az ellenfelet, de ez nem gyűlölet vagy rasszizmus”. Neked mi a véleményed az ellenfél hergeléséről, a bíró szidalmazásáról? Az, ha valaki a meccsen ilyen rigmusokat ordít valós agressziót rejt vagy valóban hozzátartozik a szurkolói kultúrához?

A szurkolók, elemzésem szerint, három csoportba sorolhatók: meccsre járó baráti társaságok, családok és az ultrák. Utóbbiak látványosak és sok helyen ki is szorították a lelátókról az előbbieket, Diósgyőrben azonban nem ez a helyzet. Itt a szurkolók között gyakran látunk apákat gyerekeikkel, fiatal és idősebb hölgyeket, vagyis különböző életkorú és élethelyzetű embereket, akiket a csapat iránti elkötelezettség motivál. Ami az ultrákat illeti, ők a szurkolói kultúra szélsőségeit jelentik. Diósgyőrben épp ezért beszélhetünk szurkolói kultúráról: különböző világnézetű embereket köt össze a csapat szeretete. A fanatizmus pedig olykor többet árt, mint használ. Amilyen lelkesítőek a csapatot biztató rigmusok, olyannyira elfogadhatatlanok és károsak az erőszakos vagy gyűlölködő megnyilvánulások, a trágárság és a rasszizmus. Utóbbiakra nincs mentség és nincs indok, az idézett magyarázkodások szánalmasan átlátszó, szélsőséges szövegek. A futballközeget világszerte fertőző rasszizmus háttérbe szorulásához több dolog kell, például az, hogy a szurkolói háttér továbbra is összetett legyen, az ultrák tiszteletre méltó energiáikat kizárólag a sajátjaink biztatására fordítsák, és persze a csapat se adjon okot arra, hogy a szurkoló mással akarjon a meccsen foglalkozni. Ami a bírót illeti: a szurkoló hajlamos arra, hogy a csapat sikerét korlátozó tényezőnek lássa a játékvezetőt. Elismeri ugyan, ha „jól vezeti a meccset”, de kimondatlanul is a szabálykönyv „rugalmas” alkalmazását várja tőle. A szurkoló elfogultságához hozzátartozik, hogy őszintén örül a megadott lesgólunknak, és jogtalannak érzi a szabálytalankodó játékosunknak adott sárga lapot. Ha sikertelen a csapat, a bíró túlzottan is szem előtt van ahhoz, hogy okolni lehessen, ha mégoly pontosan alkalmazta is a szabályokat. Tegyük azt is hozzá, hogy a bíró személye elhalványul a szurkoló szemében, ha jól játszik a csapat.

A Diósgyőrnek is vannak nagy riválisai. Hogy alakultak ki ezek az ellentétek? Ha egy társaságban valakiről kiderül, hogy a fő rivális csapatának szurkolója, mi a bevett módszer? Heccelés? Elkülönülés, kiközösítés? Milyen példákat tapasztaltál erre?

Mint mondtam, a szurkolói kultúrában lakóhelyi és társadalmi identitások fejeződnek ki. A Diósgyőr esetében például a főváros–vidék ellentét önmagában is erős identitásképző volna, de hozzájárul még a regionális pozícióért való rivalizálás Nyíregyházával, a keleti és nyugati országrész közötti versengés és a többi. A baráti társaságban a szurkolói szimpátia jó beszédtéma, a zrikálás pedig természetes, hiszen mindenki meg tudja indokolni, hogy miért az ő csapata a jobb, és miért mindig másoknak kedvezőbbek a külső körülmények. Nincs ezzel probléma, amíg a szimpátia nem válik öncélúvá vagy erőszakossá. A legjobb ilyenkor a közös meccsnézés egy sör mellett, hogy inkább a pályán látottak adjanak beszédtémát a különböző szimpátiájú szurkolóknak.