„Szénbányászként” a kézilabdában utazott

A sajószentpéteri székhelyű klub kézilabdázó hölgyei hajdanán fogalommá nemesültek a legjobbak között. Soraikban későbbi válogatott játékosok is szerepeltek, kispadjukon ország- és világszerte ismert edzők ültek. Egyik legismertebb tagjuk a szélső Enginé Mlinárcsik Ágnes volt.

Hogyan emlékszik vissza a pályafutására?

Miskolci vagyok, ezért a Miskolci Sportiskolában kezdtem, Szilágyi Imre keze alatt. A Kiliánban laktunk, a 34-es számú Könyves Kálmán utcai általános iskolába jártam, a suliban Pecsét Tibor volt az edzőm. Tizenhat évesen már az NB II.-ben játszottam, amikor megkeresett a Borsodi Bányász és előszerződést ajánlott számomra, ezzel pedig az érettségi utáni időmet célozta meg. Mező Jenő, a piros-feketék legendás főtitkára járt a nyakamra, és alá is írtuk az egyezséget. Utánpótlás-válogatott még a DVTK-ból lettem, Ifjúsági Barátság Versenyen is jártam. Az NB I. és a jó kereseti lehetőség hajtott a Borsodi Bányász felé, az egyesületnél 1977-től 1991-ig szolgáltam. A kezdet kezdetén zárt világba kerültem, egy darabig azért küzdöttem, hogy elfogadtassam magam. Tizenegy szezont húztam le a legjobbak között, az NB I./B-ben nem játszottam, mert éppen akkor szültem. Csaknem háromszáz találkozón léptem pályára és én voltam az egyedüli, akit nem kellett operálni. Jól bírták a kiképzést a vállaim, a bokáim, a térdeim, sőt még a gerincem is. Jobbkezesként jobbszélső voltam, Vadászné a Vasasból hozzám hasonló adottságokkal a világválogatottságig vitte. Átlagban három-négy gólt lőttem, pedig nem voltam robusztus bombázó vagy nehéz tüzér. Gyors, jó ritmusérzékű, technikailag képzett, azaz ügyes sportolóként tartottak számon, a válogatottság azonban vidékiként nem jött össze nekem, pedig Csík János idejében volt rá esélyem.

Tartja-e a kapcsolatot egykori játékostársaival, klubvezetőivel és edzőivel?

Elsősorban Szolga Miklós volt technikai vezetővel vagyok kapcsolatban. Sokan vannak külföldön, például Kerti Magdolna Amerikában, Budai Ilona és Jeddi Mária Angliában, Verebélyi Erzsébet Németországban él. A mestereim közül Pecsenye Andrásról, Csík Jánosról és Berzsenyi Máriáról tudok.

A többi edzőjére is emlékszik?

Még a vezetőkre is. Néhány név kapásból: Héresz Dezső, Szurdoki Zoltán, Bereczki György, Marczis László, Haris László, Bartha Gábor.

Követi-e az itthoni kézilabda eseményeit?

Természetesen, hiszen az előéletem úgymond kötelez. Pár hete el akartam menni Kölnbe, a Bajnokok Ligája négyes döntőjére, de az utazásom végül meghiúsult. A Budapesten rendezett női finálé minden mozzanatát a televízióban néztem.

Miként élte meg a Borsodi Bányász megszűnését?

Sajnos elkerülhetetlen volt, mivel bezárták a mélyművelésű aknákat, megszűnt a Szénbányák vállalat, vagyis „meghalt” a bázis­szerv. Ennek ellenére a hírt, amikor bekövetkezett, el sem akartam hinni, abban bíztam, hogy majd jön valaki, aki megmenti a klubot és a csapatot. Emlékszem, hogy a lányokkal csak bámultunk egymásra, nehezen fogtuk fel, hogy a szeretett sajószentpéteri klubunk az enyészet sorsára jutott. Aztán felocsúdtunk és mindenki elkezdte építeni a saját további életét. A csapat szétszéledt, ki ide, ki oda került. Én ekkor harminckét esztendős voltam, és itt maradtam, mert a családommal nem akartam mozdulni, a Miskolci Honvéd Kórház gárdájában pedig már nem kézilabdáztam.

Abban az időben kiemelkedő munkát végeztek a kézilabdázók és az ökölvívók, de a dicső hagyományokkal bíró labdarúgók is „kapaszkodtak”. A férje, Engi János kiváló bunyós volt, önt pedig minden csapatbajnoki és egyéni mérkőzésén láttam…

Bányásznál nagyon jó közösségek alakultak ki. A focisták, az öklözők és a kézisek is a legnagyobb szeretetben éltek és versenyeztek egymás mellett. Aztán úgy adódott, hogy mi, kézilabdázók és az ökölvívók is beköltöztünk a miskolci városi sportcsarnokba. Jancsival harmincnyolc évet éltünk együtt, magától értetődően eljártunk egymás meccseire. A férjem két éve halt meg, és emiatt új fejezet kezdődött az életemben.

Papíron ön is a szénbányáknál dolgozott?

Azok, akik a Borsodi Bányásznál sportoltak, hivatalosan a Borsodi Szénbányák Vállalat alkalmazottai voltak. Én a berentei központi osztályozóban „dolgoztam”, de nem jártam be. A munkámat az edzések látogatása, a versenyzés jelentette, azaz sportállással rendelkeztem. Itt mondom el, hogy nekem föld alá bejelentett munkaviszonyom nem volt, néhány ökölvívó azonban kapott ilyen státuszt.

Miért nem vállalt edzőséget vagy sportvezetői tisztséget?

Mert Sajószentpéteren, Kazincbarcikán, sőt a Miskolci Spartacusnál is megszűnt a kézilabda, bitumenre pedig egyébként sem akartam elmenni bohóckodni. Csak a Bőcs tartotta magát, vagyis nem volt hová mennem. Egyszer Zsíros László felhívott Sajószentpéterről, és találkozót kért tőlem, mondván: akadémiát akarnak itt kialakítani, és segíthetnék ennek kialakításában, de az elképzelésből semmi nem lett. Akkor végleg elhatároztam, hogy sem edző, sem vezető nem leszek.

Mindössze egy nosztalgia­találkozójukra emlékszem, erre összejöttek a hajdani nagyságok. Azóta senkinek nem jutott eszébe, hogy összehívja a társaságot?

Ez a rendezvényünk tizenkét esztendeje, 2007-ben volt. A bitumenen tartottuk, óriási bulit csaptunk, hajnalig táncoltunk. Jelen volt Csík János és Pecsenye András is. Nem lett folytatása a dolognak, jövőre azonban összehozunk egy batyus bulit.

Visszavonulása után mivel foglalkozott?

A középiskolában közgazdasági végzettséget szereztem, de hamar rájöttem, hogy a tovatűnt évtizedek alatt minden megváltozott. Ezért vállalkozó lettem: a családom tagjaival bútorral, árufuvarozással, régiségekkel, élelmiszer- és vegyipari bolttal is foglalkoztam. Aztán a fiam megnyitotta a sörözőjét, ennek öt éve, így most vendéglátóipari egységet vezetek és magam is dolgozom.

Emlékszik a miskolci Bányász Klubra?

A Szinva-part felől volt a bejárata, egy perc járásra a színháztól. Keveset jártam oda, inkább csak évzárókra, értékelésekre, év végi vacsorákra, elismerési ünnepségekre vagy éppen jutalmak átvételére.

Megismerik még Kazincbarcikán vagy ha a miskolci utcákon sétál?

Ez nekem nem központi kérdés, persze sokan tudják, hogy ki vagyok. Az idősebb, ráadásul sportszerető generáció tagjai ismerik és máig elismerik a pályafutásomat, sokszor meg is kapom, hogy „Ágika, maga semmit nem változott”. Kazincbarcikára 1981-ben azért kerültünk, mert ott adtak át lakásokat, de szinte csak aludni jártunk haza.

Nem fél attól, hogy a kézilabdát, de az egész magyar sportot „elrontja” az őrült mennyiségű pénz?

Ez komoly félelmem. Elsősorban a focit fenyegeti a pénzbőség: nem kellene hagyni, hogy az NB II.-ben akár az egymilliót is meghaladja a játékosok jövedelme. Ez ellenérzéseket vált ki az emberekből. A mi időnkben ez nem így volt. Jól kerestünk, többet a középvezetőktől, de nem a tíz- vagy a hússzorosát az átlagnak. Az alapfizetésünket a meccspénz egészítette ki. Olyan régen soha nem fordult elő, hogy egy újonnan igazolt nagyságrendekkel többet kapott, mint az a játékos, aki már bizonyított és évek óta szolgálta a klubját.

A fia miért a labdarúgást választotta?

Mert sport tagozatos és ügyes volt. Fiatal korában focizott, asztaliteniszezett, kézilabdázott, teniszezett, aztán a labdarúgás mellett döntött. Imádta, de viszonylag fiatalon csalódott szájízzel hagyta abba, betelt nála a pohár. Rájött, hogy a tehetség és az elszántság kevés, sok minden más is kell a kiemelkedéshez. Helyi volt, kitartott, aztán nem békült ki a helyzetével. Meg sem állt Ázsiáig, öt évig dolgozott Kazahsztánban.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság most – számos ok miatt – lefejezte az AIBA-t, a Nemzetközi Ökölvívó Szövetséget. Árulja el, hogy a férje panaszkodott-e arra, hogy elcsalták valamelyik mérkőzését?

Erről nekem soha nem beszélt. Az ökölvívást azzal tették tönkre, hogy ebben a műfajban nem a tudás, a teljesítmény és az elhivatottság számít. Már bocsánat: ezek miatt önmagukat végezték ki.

Az egyik közösségi portálon rendszeresen olvasom a kommentárjait. Ebből arra következtetek, hogy szakértője a labdarúgásnak is…

Ez erős túlzás. Csak véleményt nyilvánítok és sokat vitatkozom. Vallom, hogy nem kell mindig és mindenkit szidni vagy a múlttal foglalkozni. Nézzük a klasszikus csapatjátékokat: itthon évtizedek óta csak a kézilabda és a vízilabda teljesít világszínvonalon. Azért volt szükség az új impulzusokat behozó külföldi szakemberekre és a hiányposztokra igazolt játékosokra, mert egyik-másik hazai tréner lemaradt. Sok mesterünk és vezetőnk csak okoskodik a nyilvánosság előtt, nézzék meg a kommentárjaikat.

Sok ereklyét gyűjtött?

Nem. A kézilabdában, ha elértünk valamit, a csapat kapott egy vázát vagy serleget. Jancsi egyéni díjai megvannak, Tomi pedig magával vitte az övéit. Az érmekből, a kupákból, azaz a múltból egyébként sem lehet megélni.

Jár a helyben tartott labdarúgó- és röplabdamérkőzésekre?

Mindenre járok. A sorsolás nálam ki van függesztve, a focistákat kétszer is megnéztem Putnokon, de sajnos pont mindkétszer kikaptak. Ismerem az edzőket és a játékosokat, alig várom, hogy átadják az új pályát. A röplabda azért nem áll hozzám közel, mert nem tetszik nekem, hogy egy poén után fél percig ölelgetik magukat a játékosok. Tanuljanak: a kézilabdában már középkezdés sincs, csak azért, hogy gördüljön a meccs és a játékosok ne tudjanak ilyen címszóval pihenni. A röplabdamérkőzések sokszor azért olyan hosszúak, mert a szereplők minden pontot érő ütést követően egymást éltetik.

Kapott-e sportpályafutásáért valamilyen kitüntetést?

Jelentősebbet soha. Volt egy szép búcsúztatóm, miben kellett volna még részesülnöm? Nekem az jelentette a legnagyobb trófeát, amikor meghallottam a nézők minősítését, amely így hangzott: „a Borsodi Bányász az NB I. legcsinosabb csapata”. És ennek a csinos gárdának állítólag én is a tagja voltam…

Névjegy: Enginé Mlinárcsik Ágnes

Életkora: 62 év

Sportága: kézilabda

Posztja: szélső

Klubja: Borsodi Bányász

Legjobb eredménye: 6. hely az NB I.-ben

Nevelőedzői: Szilágyi Imre, Pecsét Tibor

Legkedvesebb edzője: Csík János

Foglalkozása: vállalkozó

Gyereke: Tamás (37 éves)

Hobbija: sport