Tele van teendőkkel, például álmai valóra váltásával

A Herman Ottó Múzeum évzáró rendezvényén, december 16-án a Múzeumi Napon Tóth Arnold, az intézmény tudományos titkára, muzeológus, végzettségét tekintve történész, néprajzkutató Szabadfalvi-díjat vehetett át. Dr. Lengyel György régész, a Miskolci Egyetem oktatója volt a másik díjazott, idén ketten kaptak ilyen elismerést. A múzeum legendás igazgatójáról, Dr. Szabadfalvi Józsefről elvezett emlékplakettet tudományos, muzeológiai és szakmai-közéleti munkájukért kaphatják az Északkelet-Magyarországon és a kapcsolódó határon túli, felvidéki régióban tevékenykedő múzeumi szakemberek.

Mit érzett a díj átvételekor?
Hálás vagyok azért, hogy a kuratórium idén engem is méltónak talált erre az elismerésre, mert ezzel egy igen rangos névsorhoz csatlakozhatok. A korábbi díjazottak között tanáraim, mestereim, jeles magyar és szlovák muzeológusok is vannak, akik nemzetközi szinten művelik a muzeológiát, kutatják a régió történetét, néprajzát, régészetét. Nem kis meglepetés volt ez nekem, mert nem számítottam rá. Ha átgondolom, hogy miért épp idén kaphattam a díjat, talán egy most lezárult, több mint kétéves munkám adhatta az apropóját: november 24-én mutattuk be a Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikon II. kötetét, amelynek főszerkesztője voltam, és épp a napokban publikáltuk az elektronikus kiadványt az interneten. Emellett arra gondolok még, hogy talán az elmúlt néhány évben végzett országos feladataim kapcsán gondolt rám a kuratórium. A hazai pálya mellett a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület vezetőségében is tevékenykedem, tanítok a szentendrei Skanzenben, és néprajzi szakfelügyelőként segítem a Minisztérium munkáját.

Nem csak a hivatásában, munkájában elismerésre méltó a tevékenysége, a neve immár több mint 20 éve összekapcsolódik az Esztenás együttessel, amelynek vezetője. Az együttes táncházaiban valószínűleg minden miskolci és Miskolc környéki család megfordult már, aki szereti a népzenét. Milyenek voltak a kezdetek és az azóta eltelt évek? Mi változott azóta és mi maradt állandó?
Az Esztenás együttest népzenész barátaimmal 2002-ben alapítottuk, akkor már néhány éve más formációkban mindannyian játszottunk moldvai-gyimesi népzenét, és nagyon szerettük a táncokat. A saját táncházunk 2003-ban indult, így a mostani évad már a huszadik szezon. Sokáig a református egyház Nyilas Misi Házában működött a táncház, majd 2017-től átköltöztünk mostani helyünkre, a Fráter György Katolikus Gimnáziumba. A helyszín változott, de a tartalom állandó: a gyerek korosztálynak megfelelő énekes, népi játékos gyerektáncház, és a felnőtt táncházban a moldvai, gyimesi csángó muzsika. És a társak, a zenekari tagok egy része sem változott, sőt nagy öröm, hogy idén a régebbi tagok közül is sokan újra bekapcsolódtak a zenélésbe, tánctanításba.

Említette a huszadik szezont, mert kerek a szám, különleges programokkal is készülnek. Mire számíthat, aki önökkel tart?
A húsz év valóban fontos nekünk, nemcsak azért, mert szeretjük csinálni, hanem azért is, mert országos szinten is kevés táncház tudott ilyen stabilan és ilyen hosszú ideig folyamatosan működni. Ha hozzáteszem, hogy maga a táncházmozgalom pedig ötven éves, akkor valóban van ok idén az ünneplésre. Minden alkalomra vendégeket hívunk, más zenekarokat, zenésztársakat, tanítványokat. Megmutatjuk a műfaj sokszínűségét, rendszeres népdaltanítást indítottunk, tervezzük a népmese, a vásári bábjáték, a népszokások megjelenítését egy-egy közreműködő csapat segítségével. És természetesen nem felejtjük el, hogy az utóbbi öt évben a vonós zenekarral közösen vittük a táncházat, ezért egy-egy alkalommal más tájegységek táncai, a magyar vonószenekari muzsika is szerepel majd a programban. A tanév végén, május-június tájékán egy nagyobb, remélhetőleg szabadtéri rendezvénnyel szeretnénk emlékezetessé tenni ezt az évadot.

A hírük szájról-szájra, generációról-generációra terjed. Nem titok, én is jártam önökhöz már a jelenleg 17 éves fiammal is, kicsi korában és a mostani ovis, illetve kisiskolás gyermekemmel is. Ennyi év alatt biztosan sok lett a „törzsvendég”. Vannak, akik régóta kitartanak és minden alkalommal ott vannak?
Igen, vannak mellettünk már többgenerációs „táncházas családok.” Népzenét tanuló gyerekek is szoktak mostanában csatlakozni hozzánk, így van remény az utánpótlásra! Mivel a korosztályok három-négy évente felnőnek, mindig vannak új érdeklődők. Ebben sokat jelent, hogy a feleségem, Sinka Tímea a város és a környék sok óvodájában tanít néptáncot, így mindig meg tudjuk szólítani a szülőket, gyerekeket. Szerintem a húsz év sikerében egyik fontos elem a kiszámíthatóság. A rendszeres kétheti vagy havi egy péntek estéket az Esztenás minden tagja fontosnak tartja, a két évtized alatt alig egyszer-kétszer fordult elő, hogy a táncházat elhalasztottuk, vagy helyettesítő zenekart kellett felkérnünk. Ez a stabilitás úgy tűnik, hogy nagy érték a mai világban.

Mi az, amit szeretne még elérni az együttessel vagy a munkájában?
Visszatérnék a munkához: jövőre több nagy feladat, írás, szerkesztés, könyvkiadás vár rám. Évfordulóra készülünk a múzeumban is, 2024-ben lesz 125 éve, hogy elődeink létrehozták a Borsod-Miskolci Múzeumot. Ennek alkalmából múzeumtörténeti kutatást végzünk, és egy gyűjteményeket bemutató reprezentatív kötetre nyertünk pályázati támogatást. Lezárul 2023-ban a „Falu a városban” című hároméves kutatási projektünk is, szintén könyvkiadással, tudományos konferenciával publikáljuk a városhoz csatolt egykori falvak (pl. Görömböly, Hejőcsaba, Szirma, Tapolca) 19–20. századi kulturális változásairól szóló eredményeinket. És végül a számomra legkedvesebb: egy alkotói ösztöndíj keretében vállaltam, hogy megírom a miskolci cserkészet 1910–1948 közötti történetét. Remélem, hogy ebből is könyv születhet majd, ezzel egy régóta dédelgetett álmom válhatna valóra.