Pokolra szállás és játék a határtalannal

A borsodi alkotó számtalanszor állított már ki Miskolcon, ezúttal Nyíregyházán nyílik tárlata február 24-én a Pál Gyula Teremben. A valóság és a valóság feletti kapcsolatáról beszélgettünk vele, illetve arról, hogy miféle üzeneteket hordozhat a hétköznapi ember számára az absztrakt művészet, amit sokan talán a nagyvárosi sznobok, az elit passziójának képzelnek.

Absztrakt képeket festesz, aminek lényege a valóságos formáktól elszakadás, ugyanakkor több kiállításodon is tapasztaltam, hogy a látogatók egyfajta Rorschach-tesztként kezelik az alkotásaidat: arcokat, alakokat képzelnek beléjük. Zavarnak téged ezek az asszociációk?

Nem, nem zavarnak különösebben, mindenki azt képzel a képeimbe, amit szeretne; de azért jobban örülnék, ha a részletek boncolgatása helyett az egészet szemlélnék a műveimben és észrevennék a mögöttes tartalmakat is.

Téves értelmezése az absztraktnak, ha nem pusztán az elvont formát csodáljuk, hanem mindenáron bele akarunk látni valami létezőt, hozzákötni a valóság felettit a valóságunkhoz?

Szerintem téves, hiszen az elrejtett üzenet nem képezi részét a mi hétköznapi életünknek, azon messze túlmutat; de számolnom kell azzal is, hogy kit mi érint meg, meg kell tehát hagyni a nézőközönségnek a választás szabadságát.

Egyszer azt mondtad: „Ahhoz, hogy túléljük az élet külső és belső csapásait, egyéni mitológiát kell teremtenünk.” Ez művészi credo, vagy a hétköznapi életre is rávetíthető?

Az egyéni mitológia teremtése tudatalatti funkció és egyáltalán nem vetíthető rá a tudatos, hétköznapi tevékenységekre. Az emberek többsége a felszíni élményért „rajong”, ezért nem nyílnak meg nekik olyan mágikus csatornák, amik egy másik, lágyabb lebegésű dimenzióba vezetnek.

Azért is kérdeztem, mert mintha az egyéni mitológiák és valóságbuborékok így is uralnák kicsit az életünket: a közösségi médiában mutogatott, kreált énünket valóságosabbnak érezzük a valódinál, virtuális ismeretségek váltják fel a valódiakat.

Sokan egyszerűen ebbe „menekülnek” vagyis virtuális ismeretségekbe hajszolják magukat, vagy egy ál-valóság, önjelöltség mögé bújnak.

Szakállas Zsolt mottója: A világod ki úgy ismered, ha metszete vagy sejtjeinek.

Felfalhatja a valóságot az ál-valóság?

Ne feledkezzünk meg arról, hogy a túlzott koncentrálás egy adott téveszmére, a „befelé fordulás” már-már egy meditációs szintet üt meg. Ami a képzőművészetet illeti, itt épül aztán a képbe, hogy a művész őrült-e vagy zseni. Amit téveszmének gondolunk, a harmadik szemünkkel nézve akár igaz is lehet!

Akkor hol húzódhat a menekülés, a téveszme és az egyéni mitológia teremtésének a határa egy alkotónál?

Rendkívül fontos az introvertáltság az alkotás folyamatában, amennyiben a világ ábrázolásától elütő festményekről van szó, de a választóvonal szinte meg se húzható kinn és benn között. Nekünk, absztrakt expresszionista festőknek gyakran mélyre kell nyúlnunk egy-egy jelért, elvont összefüggésért. A „pokolra szállás” azonban mindig veszélyt hordoz magában, hisz a határtalannal játszunk, azt örökítjük meg, ami itt, a Földön nem létezik, s olykor nehéz a visszatérés a hétköznapi létbe. Mi több, megviseli az ember lelkét.

Más modern képzőművészek megelégednek olyan címadásokkal, hogy "Absztrakt kompozíció II.", vagy "Rétegek IV." – te aztán nem! "Rendjelek tépik az avítt köldököket", "Babérfa kotlik, hogy a vákuum leapadjon", "Fejemben zsaluznak a fotogének" – néhány festménycímadásod önálló, egysoros szürrealista irodalmi alkotásként is értelmezhető. Ugyanakkor az is izgalmas bennük, hogy akitől távol áll az elvont művészet, és nehezen tudja értelmezni az absztrakt festményeket, legtöbbször a címadásra próbál támaszkodni – de nálad az is annyira elvont, hogy egyszerűen nem fog támpontot adni neki. Mennyire fontos a címadás? Útmutatás akar ez lenni az értelmezéséhez, vagy azzal, hogy ilyen képszerűtlen a képcím, csak tovább tágítod a befogadó számára az asszociációs teret?

Ha hosszan szemlélem a képeimet, mintegy „elárulják” a mondanivalójuk esszenciáját, de lehetséges, hogy ez csak nekem jelent valamit. Másnak talán semmitmondó, hisz a cím is egy másik dimenzióból érkezik. Az a befogadó, aki viszont bele tud állni az „elvontba”, a címre is ráérez, és nagy valószínűséggel felfogja a kép lényegét is, ezzel tovább bővülhet az asszociációs tere.

A különös címadásokhoz sokszor meglepő alkotói technika is társul: ha emlékeim nem csalnak, korábban még a tejfölös doboz műanyag fedelét is bevetted az alkotói folyamatba. Milyen eszközöket használsz még?

Ecsettel, habszivaccsal és spaklival dolgozom leginkább. De olykor-olykor telefonkártyával is "igazgatok" képi összefüggéseket, ezt a módszert nagyrészt akkor használom, ha ki akarok javítani olyan részt, ami "nem természetes", vagyis mesterkélt. Néha madzaggal is alkotok, úgy, hogy a folyékony zománcfestékbe mártott madzagot odacsapom a hófehér vászonhoz, ilyenkor véletlen minták jönnek létre, a többi a fantáziámra van bízva. Mostanában pedig gyakran rajzos festményeim is születnek, vagyis a megszáradt formákba olajpasztellel, ceruzával, filctollal beleszántok, mintegy improvizációként, különösebb gondolkodás nélkül.

A modern művészetet sokan a nagyvárosi sznobok, az elit passziójának képzelik, főként, ha a híradásokból az jut el az emberekhez, hogy például egy szigszalaggal falra ragasztott banán (Maurizio Cattelan alkotása) 120 ezer dollárért (36 millió forintért) kelt el egy külföldi kiállításon.

Akadnak olyan gyűjtők is, akiknek érdeklődése a „külcsínben” merül ki, ez nem számít eretnekségnek, hiszen a ”feltűnőben” is lehet valami élmény vagy mondanivaló, a komolyabb művészet viszont ennél mélyebbre ás, így vaskosabb a kifejező ereje.

Te számtalanszor állítottál már ki Miskolcon, most pedig Nyíregyházán nyílik tárlatod – erősnek tűnik benned a szándék, hogy művészeteddel megszólítsd a hétköznapi vidéki embereket. Mik a tapasztalatok, mennyire nyitottak itt erre? Szokás mondani, hogy a vidéki levegő jót tesz, de vajon tud lélegezni az absztrakt a Tate Modernen és a párizsi szalonokon kívül is?

Én bízom benne, hogy a vidéken élő emberek is nyitottak a művészetemre. A tapasztalataim legalábbis azt igazolják, hogy a „szívükkel látó” embereknél ez a tulajdonság nem válogat vidék és nagyváros között.

Íróként és költőként is ismerhet a közönség. Furcsa kettősségre lehet felfigyelni a szövegeidet illetően: egyrészt a klasszikus szürrealisták és dadaisták hagyományait folytatod, ami szinte egyedülálló, hisz bár sokakra hatott ugyan ez a két klasszikus irányzat, kifejezetten bretoni és tzarai stílusban azért vajmi kevesen írnak manapság. Másrészt a szövegeidet rendszerint még mindig túl modernnek és "érthetetlennek" titulálja sok olvasó. De hogy lehet valami túl modern, ami ennyire klasszikus? Hisz a Dadaista kiáltvány 104, a szürrealizmus kiáltványa pedig 98 éves!

Költőként és íróként nehezebben boldogulok, hiába követem a klasszikus szürrealista modellt, az automatikus írást, melyben ott lapul a paranoia kritika módszere is. A legtöbb ember ugyanis még mindig ragaszkodik a hagyományosabb fogalmakhoz, szófordulatokhoz. Ebbe a keretbe azonban én „nem illek bele”. Talán épp azért, mert már rég „kinőttem” belőle, túladtam rajta. Az első dadaista és szürrealista kötődésem egyébként igen ifjan ért. Már huszonévesen Krúdy, Tzara, Breton és Reverdy könyveit forgattam, csak hogy néhány tollforgató mestert említsek. Nagy szerencsémre a szürrealista irodalom remekeinek olvastán már ott, akkor megfogant bennem egy mag, ami később kihajtott. Mindenesetre mindaddig saját tengelyem körül pörögtem, mígnem felfedeztem a „végtelen lehetőségek tárházát” ebben a művészeti ágban. A „valóság feletti” ma sem elcsépelt fogalom! Sohasem bántam meg, hogy az írás terén végül vérbeli szürrealista lettem.

Névjegy

Szakállas Zsolt 1965-ben született Miskolcon. A Földes Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Absztrakt expresszionista képeket fest, 2012-ben nyílt meg első önálló kiállítása Ioninvázió címmel a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban, Miskolcon. Ugyanebben az évben már a Téli Tárlaton is szerepelt alkotása, ahová az elkövetkezendő években újra és újra beválogatták műveit. Képeivel a budapesti, a szekszárdi, a kaposvári és a szentendrei közönség is találkozhatott különböző csoportos kiállításokon. 2017-ben és 2020-ban önálló tárlata nyílt a fővárosban.