A hímes tojáson és a nyúlon túl

Vízipuska, türelemüveg, szenteltvíztartó, pászkatakaró, kereplő, korbács és nagyharang. A húsvéti ünnepkör népszokásaihoz, a népi vallásosság hagyományaihoz különleges tárgyak sokasága kapcsolódik. A hímes tojáson és a nyúlon túlmutatva számos érdekességet rejt a miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi gyűjteménye, mondta Tóth Arnold néprajzkutató, muzeológus, az intézmény tudományos titkára.

– A húsvéti tojás, ezen belül a hímes tojás, az írott tojás, a piros tojás a legismertebb népművészeti műfajok közé tartozik. A hagyományos technikákkal és motívumokkal díszített hímeseket ma a népi kézművesek, népi iparművészek, népművész alkotók készítik. A Herman Ottó Múzeum néprajzi gyűjteményében közel 200 darab hímes tojás található. A legrégebbiek az 1920-as évekből, Mezőkövesdről származnak – tudtuk meg.

– A húsvéthétfői locsolkodás hagyománya összefügg a víz szimbolikus jelentésével. A vödrös, hideg vizes, kútban fürösztéses szokás fokozatosan szelídült a ma ismert rózsavizes, kölnis locsolkodássá. A vízipuska és a szódásüveg ugyanúgy a hagyomány részévé vált, mint egykor a vödör vagy a locsolkodásra is gyakran használt sajtár, azaz fejőedény. Érdekes folyamat, ahogyan a szokás a felnőttek és házasulandó legények-leányok gyakorlatából lassan átkerül a gyerekek körébe, míg napjainkban a szokás lassú megszűnésének és turisztikai látványossággá alakulásának lehetünk a szemtanúi – fogalmazott Tóth Arnold.

Elmondta azt is: termékenységvarázsló és az egészséget biztosító szokás volt húsvéthétfőn a korbácsolás. A Dunántúlon sibálásnak nevezték, a vesszőből font korbáccsal, a sibával veregették meg a legények locsolás helyett a lányok lábát, szoknyáját. Cserébe a lányok kendőt, szalagot kötöttek a sibára. Az északi országrészben suprikálás volt a szokás neve. Az 1980-as években az idős asszonyok a Borsod megyei Bükkalján is emlékeztek még a húsvéti korbács fonásának módjára.

Kegytárgyak

A katolikus népi vallásosságban a kegytárgyak többféle típusa is kapcsolódott a nagypénteki szenvedéstörténethez, tudtuk meg a néprajzkutatótól. A lakóházak tisztaszobáit, az ünnepi „szent sarkot” díszítő szentképek között gyakori volt a Krisztus megfeszítését, a keresztről való levételét és testének a sziklasírba helyezését ábrázoló képek használata. Régebbiek az egyedi, kézi festésű üvegképek vagy „tükörikonok”, amelyek a népművészet jellegzetes műfaját képviselik Európa-szerte. A 19. század második felétől az olcsón megvásárolható, nyomdában sokszorosított színes papírképek kiszorították ezeket a használatból. Az olajnyomatokat is formálta a népi ízlés. Dél-Borsodban, a Bükkalja katolikus falvaiban és a matyó népcsoport körében volt divatos a „rezes kép” – sorolta Tóth Arnold.

A Herman Ottó Múzeum tavaly virtuális húsvéti kiállítást készített „Húsvét napjára, piros hajnalára…” címmel. Itt megtalálhatók a múzeumban őrzött, az ünnepkörhöz tartozó tárgyak, rövid leírással.

(A borítóképen: Hímes tojás 1920-ból, készítette Kisjankó Bori)