Szenzációs siker: Borsodból a Vogue-ba

Ágota Prügyön nőtt fel, jelenleg Budapesten él, szabadúszó fordítóként dolgozik. Igazi világutazó: novemberben jött haza Dániából, ahol négy hónapot töltött, előtte pedig Norvégiában élt fél évet, ahol a fotózást is komolyabban elkezdte. Utazós tájképeket és saját magáról készült portrékat készít immár 2019 óta, képeit különleges, olykor kissé szürreális atmoszféra jellemzi. Olyannyira, hogy több külföldi, művészi látásmódú portré- és divatmagazin is megjelentette már fotóit, olyanok, mint az olasz ICONIC, a kanadai Mob Journal, vagy a világhírű Vogue. Honnan indult, hová tart, mi motiválja, ezekről beszélgettünk.

Mi inspirálta ezeket a művészi ön-portrékat? Honnan merítesz ötleteket?

Egy kis borsodi faluban, Prügyön nőttem fel, ahol gyerekként a legtöbb időmet a szabadban, a kertünk háta mögött lévő mezőn és könyvek társaságában töltöttem. Különféle történeteket találtam ki, amelyeknek én is a részesévé, főszereplőjévé váltam. Voltaképpen ezt csinálom most is a művészeten keresztül és a mai napig az egyik kedvenc helyem az a mező, az ott készült sorozat került be az olasz ICONIC magazinba. Először szinte mindig egy hely, vagy egy helyszín fog meg, annak a hangulata, az ott megtalálható színek, oda képzelek el egy karaktert, akit megtestesíthetek. Azzá válhatok, akivé csak szeretnék.

Mint például? Kikké válsz legszívesebben?

Minden helyszínnek megvan a saját hangulata, így mindig ahhoz mérten, vagy annak megfelelően alakítom ki a karaktert, ami a helyhez illik. Egy adott történetet „írok” meg, vizuális történetek ezek. Van, hogy falusi parasztlány vagyok két copfba font hajjal, vagy egy menyasszony, aki a vőlegényét várja a tengerparton, hogy titkon egybe keljenek, vagy akár egy fekete holló, aki halálhírt hoz. Mindig próbálok egy kis titokzatosságot csempészni a képekbe, hiszen a festményeken is mindig van valami rejtett dolog, amin a néző elgondolkodhat. Amibe akár önmagát is beleképzelheti, ami érzéseket, gondolatokat vált ki belőle. Sokszor állok háttal a képeken, vagy kendővel takarom el az arcom, hogy titokzatosabb legyen a kompozíció, hogy olyannak képzelje el a néző, amilyennek ő szeretné.

Valóban elég festményszerűek ezek a fotók, ezek szerint ez tudatos?

Igen. Korábban festettem, rajzoltam is. Ezt az érzést ültetem át a fotókba.

Tanultad akár a festészetet, akár a fotózást, vagy mindig is teljesen magadtól alkottál?

Már kiskoromban is csak a rajzolás érdekelt, de sosem tanultam, leszámítva az iskolai rajzórákat. A fotózást sem tanultam, érzésből csinálom. Igazából azért is kezdtem el, mert hiányzott az alkotás élménye, és hogy a művészeten keresztül át tudjam ezt adni másoknak is.

Sok munka van mögötte. A nagyobb magazinoknak, mint például a Vogue, én küldtem. A kisebbek már engem keresnek meg, de az elején én írtam nekik a történetemmel, hogy ki vagyok, mit és miért csinálok, aztán felkeltettem az érdeklődésüket. Főként azért is, mert egy „egyszemélyes zenekar” vagyok. A modell, a fotós, a stylist, a kellékes, minden én vagyok egy személyben. Sokszor ez elég nagy kihívás, technikailag is. Van, hogy órákig dolgozom egy képen, mire sikerül, mert olyanok a körülmények, de imádok vele küzdeni. A ruhákat mindig adományboltból, vagy turkálókból veszem és igyekszem őket továbbadni, ezzel is támogatva a „slow fashion” mozgalmat, ami azt hirdeti, hogy ne vegyünk feleslegesen új ruhákat. De a legkedvesebb ruha összeállításaim mindig a család idősebb női tagjaitól származnak. Mint anyukám régi báli ruhái, vagy az anyósom szőrmebundája. De került már be magazinba szintén az anyósom régi retró, babakék, fodros úszósapkája is.

Hol voltak láthatóak eddig a képeid? Csak online vagy nyomtatásban is megjelentek?

Ami nyomtatásban megjelent és nagyon büszke vagyok rá, az az olasz ICONIC magazin speciális, szerkesztői válogatásában (editor’s pick) publikált, már említett úszósapkás kép. Ebbe a kiadásba 150 képet válogattak be a világ minden szegletéből, és egyedüli magyarként szereplek. A másik egy kanadai magazin, a Mob Journal, ahol különleges címlap és hátlap történetet kaptam, valamint interjút is készítettek velem. Ide a Dániában készült két sorozatom került be. Az online publikációk közt van az angol INTRA és Mordant Magazin, ahol ismét címlapra került az egyik fotóm, ez a napokban fog megjelenni. De volt már francia és német online magazinban is fotóm. Ezek mind megvásárolhatók nyomtatott változatban is a Magcloud-on keresztül.

Kaptál már olyan visszajelzést, amire büszke vagy, természetesen a magazin megjelenéseken kívül?

Amikor az üzenet eljut a nézőhöz, és örömüket lelik benne az emberek. Mert ez a művészet célja. Érzéseket kiváltani a nézőből. Emellett nagyon sokat jelent még a hasonló látásmódot képviselő, vagy hasonló stílusban alkotó művészek, fotósok elismerése. Ez egy kis közösség és az a szép benne, hogy hiába vagyunk a világ különböző tájain, van egy közös szenvedély, ami összeköt minket. A másik, ami nagyon kedves volt, mikor az általános iskolai rajztanárom írt. Gratulált az egyik képhez, mire én azt válaszoltam, hogy beérett a gyümölcse az általános iskolás rajzóráknak. Ő pedig úgy meg volt hatódva, azt írta, hogy nincs is szebb a „volt értelme” visszajelzéseknél. Ez nagyon megmelengette a szívemet.

Mik a terveid a jövőre nézve? Kiállítás, valami nagyobb horderejű projekt?

Már összegyűlt egy kiállításra való képem, úgyhogy azt mindenképp szeretnék majd itthon, amint a koronavírus engedi. Emellett dolgozom egy fotóalbumon is, amit szeretnék megjelentetni.