„A szerzőnek elsősorban jó művet kell írnia”

„A magyar próza akkor kerül a helyére, akkor van elemében, amikor – hogy úgy mondjam – használatba van véve”. Ezt Erős Kinga mondta az Északnak. A Magyar Írószövetség elnökét a Magyar Széppróza Napja alkalmából kérdeztük.

Minek állít emléket a Magyar Széppróza Napja? Jókai Mór életművének, a magyar irodalom létének, vagy a magyar irodalom teljesítményének? Ha ennek együtt, mi a közös pont, az ezeket és így összekötő szál?

A Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta ünnepeljük a Magyar Széppróza Napját február 18-án, Jókai Mór születésnapján. Jókai Mór születésnapja azért alkalmas a próza megünneplésére, mert írói életműve mai napig a magyar irodalom egyik legnagyobb, megkerülhetetlen teljesítménye, regényíróként is máig megőrizte jelentőségét a nemzeti irodalomban, komolyan hozzájárul történelmi önismeretünkhöz és identitásunk megőrzéséhez. Emellett Jókai Mór volt az első, modern értelemben vett hivatásos prózaírónk, aki írói és szerkesztői munkásságából élt, közéleti szerepeit is íróként viselte. A maga korában műveit számos nyelvre lefordították, és világszerte elismeréssel fogadták, nagyra értékelték. Művei itthon és külföldön egyaránt népszerűek voltak az olvasók és az irodalmárok körében, könyvei szinte máig példátlanul nagy számban kerülnek kiadásra és fogynak el. Az ünnep célja, felhívni az irodalombarát olvasóközönség figyelmét a magyar prózára és prózaírókra, a magyar prózairodalom teljesítményeire. Kistestvére ez az ünnep a Költészet Napjának, amelyet szintén az Írószövetség kezdeményezésére ünneplünk 1964 óta.

Mi az oka az ünnepre itt és most az íróközösségnek és mi a közönségnek?

A magyar széppróza szinte beláthatatlan univerzuma valóban méltó arra, hogy megemlékezzünk róla. Meggyőződésem, hogy a magyar próza akkor él és működik, akkor töltheti csak be a szerepét, ha mindennapjaink részévé válik, ha a könyvek ott pihennek az éjjeliszekrényünkön, ott lapulnak a táskánkban, a kabátzsebünkben vagy a kerti asztalon. Egyszóval a magyar próza akkor kerül a helyére, akkor van elemében, amikor – hogy úgy mondjam – használatba van véve. Amikor nem a ködös elefántcsont-tornyaiban borong magányosan, távol az olvasóitól. Olvasók nélkül nincs magyar széppróza, ezért ez a nap ugyanúgy a magyar próza olvasóiról is szól. Jókai, Kosztolányi, Móricz, Krúdy, Tömörkény, Örkény vagy Németh László akkor marad élő és ma is hatni képes alkotó, ha olvassuk őket. Klasszikusainkat ugyanúgy, ahogy a kortársainkat. A Magyar Széppróza Napja a leginkább talán a kortárs magyar prózára szeretné ráirányítani a figyelmet. Vegyük észre, hogy a mai magyar irodalom, a kortárs magyar irodalom tele van jobbnál jobb prózaírókkal. Jobbnál jobb prózaíróink jobbnál jobb munkái azonban csak akkor válhatnak az élő, egyetemes magyar irodalom részévé, ha eljuttatjuk őket az olvasókhoz. Ha eljuttatjuk a műveket és velük együtt az írókat is. A Magyar Széppróza Napja reményeim szerint kiváló alkalom arra, hogy a segítségével megpróbáljuk közelebb juttatni a kiváló szerzőket a kiváló olvasóhoz. S ha a remek kortárs szerzőket megismerik az olvasók, az szinte egyet jelent azzal is, hogy általuk a klasszikusok is közelebb kerülhetnek hozzájuk. A kortárs és a klasszikus egymásba épülését, együtt lélegzését hagyománynak nevezzük. A magyar széppróza egy olyan hagyomány, ami nélkül sokkal kevesebbek lennénk. Talán nem is lennénk. De mivel itt vagyunk és ünnepelünk, arra gondolok mégis, hogy ez a hagyomány él és éppen ebben a pillanatban is a sodrásában vagyunk.

Az irodalomnépszerűsítés amúgy is búvópatak természetű. – Erős Kinga

Az ünnep megnevezésével a Magyar Írószövetség értékként ajánlotta az olvasók figyelmébe a széppróza egészét. Mit mondat önnel a néhány év tapasztalata: a nyilvánvaló értékek megerősítése mellett mennyit sikerült a felfedezésre váró szerzők és művek közül e kezdeményezés révén a közérdeklődés részévé tenni?

Ha a Költészet Napja felől közelítem meg gondolatmenetét, akkor azt látom, hogy több mint 50 év alatt ez az ünnep szerves része lett a kulturális ünnepkörünknek, s már rég nem az a fontos, hogy ki kezdeményezte, hanem az, hogy van egy nap, amely a versről és a költőkről szól, rájuk irányul a figyelem. Annak örülnék, ha hasonlóképpen alakulna mindez a Széppróza Napjával is. Ez elmúlt évek tapasztalata, hogy az ünnep kapcsán számos író-olvasó találkozó, rendhagyó irodalomóra, ismeretterjesztő, irodalomtörténeti előadás valósult meg Kárpát-medence szerte. Ezek a programok mind azt a célt szolgálják, amit ön is említ kérdésében. Ugyanakkor nem hiszem, hogy reális volna számszerűsíteni az olvasmányélményeket, vagy egy-egy kortárs íróval történő személyes találkozás utóhatásait. Az irodalomnépszerűsítés amúgy is búvópatak természetű.

Hogyan van ez egyébként: min múlik ma Magyarországon, kinek mi a dolga vele, hogy a szerző a művével eljusson az olvasóhoz, és a közbeszéd és közgondolkodás részévé váljon?

A szerzőnek elsősorban jó művet kell írnia. A siker természete azonban kifürkészhetetlen. Persze vannak kapitalista receptek, amelyeket a könyvszakma is igyekszik a maga képére formálni, sikerlistákkal, marketing eszközökkel. Azt a tényt, hogy mely szerző mely műve beszél érvényesen a mában, eldönthetjük, azonban az, hogy miként szólítja meg az olvasót évtizedek múlva is, sohasem a jelenben dől el. A jelenben mi felmutathatjuk a meglévő, időtálló alkotókat és műveiket, s ráirányíthatjuk a figyelmet a kortárs alkotókra és műveikre, hiszen ők ismerik legjobban az olvasók életét, s relevánsan szólíthatják meg őket.

Ha nem ünneprontás ezen a napon erről beszélni – remélem nem az -, mi az adóssága a szépprózával dolgozó szakmának: mely szerzők, milyen művek láthatóvá tétele lenne a feladata? Milyen eszközeik vannak erre a szerzők és a művek létén túl? (Az élő találkozások mellett az irodalmi műsorok, a folyóiratok, a könyves magazinok, a kritika mennyire korszerű eszköz ebben a folyamatban?)

Az ön által felsorolt eszközök mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kortárs irodalom figyelmet kapjon, ezekből sosem lehet elég. Számomra örömteli, hogy az elmúlt időszakban jelentős állami pénzforrás került az irodalomnépszerűsítésre, folyóirat-támogatásra. Viszont ne várjunk csodát egyik napról a másikra. Hosszú folyamat, míg ezek az erőfeszítések gyümölcsöt teremnek.

Felismert értékünk-e helyi közösségekként az irodalom? Arra gondolok, hogy elégedettek lehetünk-e azzal, amekkora részt vállalnak az irodalmi művek és életművek gondozásában egy-egy településen. A szerző és az életmű mennyire lesz eleven attól, ha egy város irodalmi díjat nevez el Szabó Lőrincről? Egy Kaffka Margit emléktábla elegendő, hogy a művek megismerésének vágyát felébressze? Hogyan lehetne, kellene ezt jól és okosan csinálni egyszer volt, és még ma is élő szerzők esetében? Ha önön múlna.

Az irodalmi emlékhelyek gondozása, kezelése fontos feladat, amelyet intézményi háttérrel lehet hatékonyan végezni. Fontosnak tartom, hogy ezen túl, akár önkormányzati vagy civil kezdeményezésre ápolják egy-egy alkotó emlékét, akár emléktábla-állítással, utcanévadással vagy más módszerekkel. Ezek a tevékenységek csak részben szolgálják az adott szerző emlékének méltó gondozását, hiszen elsősorban rólunk szólnak az utókorról, és arról, hogy miképpen viszonyulunk az ő örökségükhöz. Vagyis minket gazdagítanak és a mi identitásunkat formálják. Az olvasás intim dolog, egy szerző nem az emléktáblájával szólít meg, hanem a művével, mégis jóleső érzés, amikor elmegyünk egy kedves alkotó emléktáblája előtt, és belelüktet tudatunkba néhány sora.

(A borítóképen: Erős Kinga: a jelenben mi felmutathatjuk a meglévő, időtálló alkotókat és műveiket, s ráirányíthatjuk a figyelmet a kortárs alkotókra és műveikre)