„Megkeressük azt, amivel elketyeg az élet”

A legfiatalabb alkotói korosztályt képviseli az idei Miskolci Grafikai Triennálé díjazottjai között: az Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézetének díját kapta. A Magyar Képzőművészeti Egyetem végzőse, mestere Somorjai-Kiss Tibor.

Három litográfiájával került be a művészi grafika legnagyobb hazai seregszemléjének válogatásába. A mára a múlt felől tekintő alkotásai azt képviselik, amit a tárlatot megnyitó művészettörténész, Nagy T. Katalin a leginkább hiányolt: a humort. Ezt a témáját bővíti diplomamunkájává.

Rakk Adrián Ernőt kérdeztem.

Keserű humor, ahogyan a sematizmus képi világát és szövegeit időtlenné teszi. Mintha azt mondaná: ami volt, az van. De pont fordítva is van. A komoly és a komolytalan közötti vékony sávban fordul át a múlt a jelenbe. Az irónia ábrázolása volt az alkotói szándéka?

Az volt a cél, hogy didaktikus legyen. A szarkazmussal operálok. Ezek a képek nem hagynak tág teret az értelmezésnek.

A valamikori termelési plakátkultúra műtárgyként születik újjá. Miért érdekes ez?

Nem tudunk ezzel a helyzettel mit kezdeni. Ugyanazokat a lemezeket tesszük fel, mint a huszadik században. A szülőhelyemen volt egy gyár. Aki itt élt, nagyjából mind itt is dolgozott. Köztük nőttem fel. Szoros a kötődésem. A gyár a rendszerváltással bedőlt, ipartelepszerűségnek adta át a helyét, ami hol működik, hol nem. A régi épületek vannak meg. Egy évet én is dolgoztam bennük az iskola után. Ez a légkör, az itteni emberek nagyon markánsan meghatároztak 18-19 évesen. Élből megkaptam ezeket a sorsokat. Az foglalkoztatott, hogyan lehet ezeket az életeket műalkotásban megmutatni. A forma választásában adta magát, hogy ez a képi világ – a gazdálkodj okosan képi világa – gyermekként nagyon tetszett. Sikerült a képi sémákat más tartalommal megtölteni.

Hogy lássunk a nosztalgia mögé? Mert hiába állítja a felirat a képen: „épülünk, már látni a végét”, sokkal inkább látszik romosnak, mint születőben lévő teremtett tájnak a környék. És hogy mennyire mellbe vágó, ha azt olvassuk: „megy az idő, jön a pénz”, ha csak a gürcölést látni, a pénz meg sehol.

Az egyik munkahelyemen, nehezebb sorsú emberek környezetében volt ott ez a felirat: megy az idő, jön a pénz. A plakáton a négy képi mező, mint egy montázs: az elején fiatalon látjuk a férfit, majd középkorúan, végül öregen. Az utolsó kép üres. Ez az életút: belecsöppenve valamibe, hozzá lehet nyomorodni az esztergapadhoz. Az idő mókuskerékben telik: megkeressük azt, amivel elketyeg az élet.

Úgy gondol rá, hogy ez értelmes élet?

Nagyon jó embereket lehet megismerni ezeken a helyeken. Azért is szeretek kétkezi munkát vállalni, mert jól érzem magam közöttük. Megvan ennek is a romantikája: valamikor arra épült a rendszer, hogy a munkásnak mindene meglegyen. Valójában mostohán kezelt a munkássors. Hogy értelmes-e ez az élet? Mindennek megvan a maga fölöslegessége. Talán ennek is.

Együttérzéssel tekint erre, vagy tárgyszerűen? „Szegényeknek elment az életük”? Vagy „így is elmehet az élet”?

Nem mondhatom, hogy nem érint meg. Nincs olyan munka, hogy ne szállna alá az ember. Az alászállás a volt keleti blokk művészetében sajátos, hozza magával ezt az érzést. Kicsit sötétebb nézőpontból indítunk bármit.

A nagyipari termelés korának feldolgozásában a kortárs művészet bőven találhat még témát és feladatot. Mennyire segíthetik az ön munkái a szembenézést a saját félmúltunkkal?

Nem tudom. Én abból indulok ki, ami van. A szellemi, kulturális, családi örökségből dolgozom. Próbálom belőni azt, amiből építkezni kezdhetek. A kort egyébként sokan a tanulmányaikból ismerik. Lehet, nálunk még fokozottabban fontos lenne, ami a németeknek sikerült az ügynökakták nyilvánosságával. Több évtizedről beszélünk, ami el van süllyesztve valahová. Csak anekdoták vannak. Családokon belül hallani sztorikat.

A művészi pályája elején tart. Hogyan lát rá innen a bejárható lehetséges szakmai utakra? Úgy is kérdezhetném: mi tesz észrevehetővé egy kortárs grafikust? Az egyedi látásmód? A megingathatatlan technikai tudás? A korszerű és közérthető téma választása?

Szeretem, ha valaki mindannak a birtokában van, amit elmondott. Hogy mitől lesz látható egy művész, ebben sajnos kicsit borúlátó vagyok. Az ismeretség sokat nyom a latban. Biztosan hasznos az online média, de nem feltétlenül jó, ha a kényszer szülte a megjelenést. Őszintén szólva nem tudom, hogy azok közé tartozom-e, akik már láthatóak, vagy nem. Mondhatom, még egy gyerek vagyok, akinek van rajztudása, képessége ehhez, belecsöppentem ebbe. A saját grafikáimnál szigorúan fogom magam. Jobban szeretem, ha egy kép nincs túlmagyarázva, és hagy még munkát a befogadónak. Ami a témaválasztást illeti: egyszerűsödik a világ. Az interneten bármire rá lehet keresni. Olyan képanyagra is, amiből aztán el lehet kezdeni egy munkát.

De ön nem ilyen alkotó.

Nem. Nekem fontos, hogy hol élünk. És hogy abból dolgozzunk, ami van. Annak még mindig megvan a valóságíze.

A művészete tárgya legyen az ön közelében?

Abszolút.

Hogyan dönti el, mi érdemes rá, hogy ebből a tárgyi-szellemi környezetből mű szülessen?

Változó. Valami kényszer visz rá. Sokat gyakorolok. Megvan a kíváncsiság: hogy néz majd ki a végén. Egyszer csak lesz időm rá. Feltöltődöm, és neki tudok állni csipegetni a felgyűlt tapasztalataimból.

Hova érhet el az olyan művészet, mint az öné?

Szépen, lassan elhal. Gyakran találkozom vele, hogy egyre több minden levegős. Mintha nem lenne súlya. Nem szidom ezt a helyzetet, de látom a művészeti közegben is, hogy nincs már az a tartalom. A ruha könnyebben szakad, a harisnyával régebben elhúzták a kocsit. Az önmegvalósítás akarása a fontosabb, mint a megbízható tudás a háttérben. A számomra ez még mindig inkább: szakma. Egykor ugyanaz volt a szerepe, mint a nyomtatott sajtónak: vitte a hírt. Ma már inkább olyan, mint az egzotikus nyelv. Kevesen értik és használják.

(A borítóképen: Rakk Adrián Ernő (balra) Orosz Csaba tanszékvezetőtől vette át az Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézetének díját)