Azt mondták, jobb lesz, ha elfelejti

Egyre nehezebb olyan embereket találni, akik részesei, sőt vezetői voltak az 1956-as eseményeknek.

Mi találtunk: a 86 éves, Diósgyőrben élő Najsli Józsefet, aki a kommunista diktatúra és a szovjet elnyomás miatt kitörő forradalom idején ötödéves kohómérnök-hallgató volt a Miskolci Nehéz­ipari Műszaki Egyetemen (ma Miskolci Egyetem). Az emlékek kicsit megkoptak már, néha a szavakat is keresni kell, de amikor eljön az október, és az egész ország megemlékezésekre készül, ő gondolatban újra 23 éves egyetemista lesz. Ha történetében megakad, felesége, Magdi segíti. Ők már akkor is együtt voltak. Egy fiatal pár, a forradalmi napokban.

Készülődik valami

– Végzős egyetemistaként már némi szabadságot élveztünk, az órák helyett vizsgára felkészítő összejövetelekre, beszélgetésekre jártunk. Ezekbe a beszélgetésekbe szóltak bele ‘56 eseményei. Az egyik társunknak kapcsolata volt a szegedi egyetemmel, az egyik nap ő magyarázta lelkesedéssel, ott készülődik valami, a diákok a ruszkik kivonulását követelik. Akkoriban egyébként az egész országban egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy “Ruszkik, mars haza!”. Aztán jött a hír, hogy a szegedi diákok felvonulást szerveztek, és felmerült, nekünk is hasonlóan kellene cselekednünk. Szervezetlenül, szájról szájra terjedt a hír, hogy talán Szegedről jön egy delegáció, és tájékoztatnak, hogy náluk mi történik. Így gyűlt össze az egyetemi diákság, azt hiszem, október 20-án az 1-es előadóban, az volt a legnagyobb. Kezdetben nem politikai jellegűek voltak a megmozdulások, csak később váltak azzá. Azt akartuk, hogy a szovjetek vonuljanak ki Magyarországról, szabadon utazhassunk más országokba. Ezen a gyűlésen én is felszólaltam, főleg arról beszéltem, hogy az országunk legyen semleges, ne éljünk elnyomás alatt. Másnap elhatároztuk, diákparlamentet hozunk létre, hogy tárgyalóképesek legyünk. Ennek én is a tagja lettem. Október 22-én összeállítottuk a követeléseinket 11 pontban, október 25-én pedig hatalmas tüntetés kezdődött a városban, ami az egyetemen folytatódott. Akkor már azt is követeltük, hogy legyenek demokratikus választások, és szűnjön meg az ÁVH önkényuralmi rendszere. Egyre-másra eltűnt emberekről, családokról, internálótáborokról lehetett hallani, és a recski rézbányáról. A nagy gyárakból is kivonultak az emberek; mi vállaltuk, hogy segítünk megőrizni a város rendjét, hogy a börtönviseltek ne csavarogjanak összevissza. Tárgyalni kezdtünk a munkástanáccsal, mert szerettük volna elkerülni a vérontást, de végül ez nem sikerült. Mert voltak, akiknek nem számított, hogy valaki ártatlan vagy bűnös – idézte fel József az eseményeket az egykori egyetemista diák szemével.

Rettenetes volt

Jól emlékszik a megtorlásra is. – Egy novemberi nap hajnalán egyszerűen megszálltak bennünket az egyetemen. Tankkal belelőttek az egyik kollégium épületébe, ami azonnal összeomlott. Diáktársaink meghaltak, megsebesültek, rettenetes volt látni. A ruszkik megparancsolták, hogy az összes fegyvert tegyük le. Az egyetemen nagyon sok fegyvert őriztünk, a Tizeshonvéd utcai (akkor Serház utca) laktanyát ürítettük ki egy éjszaka, épp azért, hogy a tömegnek ne legyen fegyvere. Végig az járt a fejünkben, hogy nincs ez így jól. Mi békésen szerettük volna megoldani a dolgokat, nem úgy, mint Pesten, áldozatok árán – komorul el József hangja.

Ő sem úszta meg a büntetést. Folytatták a vizsgákra készülést, amikor azt vették észre, hogy az oroszokkal paktáló honvédalakulatok körbeveszik az egyetemet. Elkezdték összeszedni a hallgatókat.

Nem hős: résztvevő

– Najsli! Jöjjön befelé! – üvöltötte az egyik pufajkás. – A 4-es diákszállóra vittek minket. Elkezdték a kihallgatásunkat, de akkor már mindent tudtak rólunk. Úgy megvertek, hogy két hétig kék-zöld voltam. Aztán a rend­őrségre vittek, ott folytatódott a kihallgatás és a verés. Sok hallgatót és oktatót bent tartottak, engem szerencsére elengedtek, de megmondták, hogy kussoljak, és jobb lesz, ha elfelejtem, hogy ott voltam. Két hétig Magdi családja bújtatott, és a diplomaszerzés után 2-3 évig csak fizikai munkát végezhettem. Nem érzem magam hősnek, csak résztvevőnek. Volt valami kis részem abban, hogy az egyetem felkelt az elnyomás ellen. Később egyike voltam a DIGÉP osztályvezetőinek, akik nem voltak párttagok. De éreztem, hogy a főnökeim felnéznek rám azért, amit tettem – mondja végül József.