Jobban megismerhették Salat Lehel színművészt

A meghívott vendég mesélt színészi pályájának múltjáról, jelenéről, esetleges jövőjéről. Hangulatos, felszabadult, őszinte beszélgetés volt. Előzőleg szerkesztőségünk munkatársa is interjút készített vele.

Hogyan és mikor jött Miskolcra?
Az évekkel, dátumokkal, mindig gondban vagyok, amikor rákérdeznek. Talán ez a tizenkettedik évadom itt, Miskolcon. Hogy hogyan kerültem ide? Nem könnyű erre a kérdésre röviden válaszolni. Előzőleg a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja voltam harminc évadon keresztül, megszakítás nélkül. Nagy váltás, változás volt a Miskolcra jövetelem. Otthon kicsit másképp működnek a színházak. Nem igazán van átjárás közöttük, ritkán szerződnek át egyiktől a másikhoz. Hosszú ideig én is úgy gondoltam, jó és biztonságos ugyanahhoz a társulathoz tartozni, főként egy nemzetközileg is elismert társulathoz, ahol szeretve, megbecsülve vagy. De hát az élet vagy a sors időnként felülírja, átrajzolja elhatározásainkat, megszokásainkat, és megteremti, összehozza az újratervezés, az újrakezdés áldatlan-áldott állapotát. Különösebben nem állt szándékomban Magyarországra jönni. Igaz, hogy utolsó kolozsvári éveimben egy-egy vendégszerepre már el-el kéredzkedtem, és hát nagyon jó érzés volt új arcokkal, partnerekkel találkozni, megtapasztalni más csapatoknak, játszótársaknak az energiáit.

Miskolc is közéjük tartozott?

Nem. Azt nagyon nehéz lett volna összeegyeztetni. Csupán erdélyi társulatok jöhettek számításba: Gyergyószentmiklós többször is, aztán Marosvásárhely, Székelyudvarhely, és hát szülővárosomban, Csíkszeredában is vendégeskedtem egy előadás erejéig. Aztán elérkezett a már említett újrakezdés ideje. Ilyenkor persze a magánéletünkben is olyan változások történnek, melyek teljes mértékben a nagyobb méretű, fajsúlyú váltást készítik elő: elváltam, a kisebbik lányom a volt feleségemmel Franciaországba költözött, majd rá egy évre a nagyobbik lányom is. Egyedüllétem megtapasztalása nem szabadságot, kötetlenséget hozott magával, inkább azt a különös érzést, amikor semminek nincs értéke, jelentősége, amikor nincs semmi, amihez különösen ragaszkodni tudnék. Épp ebben az időszakban állt össze Miskolcon az új csapat, engem is megkerestek, és én igent mondtam. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen jó társaság „verődik össze”. Csodálatos emberek egytől-egyig, hihetetlen szakmai tudással és alázattal. Nagyon jó itt lenni, közéjük tartozni.

Többféle munkakört is kipróbált, tehát nemcsak színész, hanem rendező, rendezőasszisztens, szólista és tanár is volt. Nyilván a színészet áll a legközelebb önhöz, hiszen emellett maradt. De melyiket szerette még?

Mindeniket. Ezek csupán a színházban létezés, színházban gondolkodás különböző területei, megközelítési pontjai. Most már nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a tanítás, a mesterségbeli tudás, ha van egyáltalán ilyen, átadása, továbbítása volt életem legtartalmasabb, leggazdagabb időszaka, a családi élettel, illetve a folyamatos játszással kiegészítve, de épp akkor és annyi ideig volt része életemnek, színészpályámnak, amikor kellett és ameddig érvényes lehetett. Tizenöt évet tanítottam, négy évfolyamnak voltam osztályvezető tanára, közben hosszú ideig a színművészeti tanszék magyar tagozatának vezetője is. Kíméletlenül nehéz, különösen izgalmas időszak volt, rengeteg energiát vett igénybe, de megérte. Rendezéseim legfőképpen vizsgaelőadások voltak. Ez a legkomplexebb színházi jelenlét, minden a te kezedben van, neked kell mindent megálmodni, kitalálni és lehetőleg megteremteni is. Pályám során volt szerencsém nagyon sok különböző rendezővel, színházi alkotóval találkozni, együtt dolgozni, és úgy érzem, azoknak sokkal biztonságosabb, egészségesebb a rálátásuk egy-egy előadás alkotói folyamatára, akiknek jó esetben színészi tapasztalatuk is van. Rendezőasszisztense csupán néhány előadásnak voltam. Két alkalommal román vendégrendező, egy alkalommal pedig a kolozsvári színház főrendezőjének a munkáját segítettem.

Azt mondta, hogy teljesen más volt a kolozsvári színház, mint a Miskolci Nemzeti Színház, a közönségről is kérdezném, miben más?

A jó színház elsőrendű tükörképe a néző. Az, ahogy estéről estére megtelik a nézőtér, illetve az a szeretetenergia, ami a nézőtérről áramlik a színészek felé. A befogadás, a fogadtatás az igazi fokmérője minden előadásnak, egyben a színháznak. Ez a valós visszajelzés arra, hogy egy színház jó úton van vagy nincs, illetve hogy kell-e változtatni vagy sem. Nagyon fontos, hogy a közönség, a közösség mennyire tud együtt jönni, együtt lélegezni az előadással, a társulattal, mennyire érzi magáénak mindazt, ami a színházban történik, de leginkább azzal, amit a színpadon lát, amit a nézőtéren átél, amit lelkébe fogad. A kolozsvári színház sajnos a közönségének egy részét elvesztette, már nem tudja megszólítani, pedig továbbra is elképesztően erős a társulat, nagyszerű előadások születnek. Valami mégis hibádzik.

Több a fájó pont, hogy ha Kolozsvárt és Miskolcot összehasonlítja, minthogy a jókra tekintsen?

A sorsnak, a gondviselésnek köszönhetően szerelmem, hátralévő életem útitársa Kolozsváron él, tanít, neveli fiait. Számunka ez egy áldott állapot, rengeteg utazással, jövés-menéssel, tartalmas, örömteli együttlétekkel. A lányaimmal úgyszintén. Nem egymás hiányában élünk, inkább a találkozásaink reményében és teljességében. Kolozsvár továbbra is a másik otthonom, otthonunk. Néha eljátszom azzal a gondolattal, hogy milyen jó lenne ezt a színházat (a miskolcit – szerk.) így, ahogy van, átvarázsolni Kolozsvárra.

Csak bízhatok abban, hogy nem haragszik meg azért a kérdésért, hogy én nagyon szeretem a színpadi humorát, és megkérdezném ugyan, hogyan csinálja, de úgysem biztos, hogy tud rá válaszolni.

Miért haragudnék? Mert esetleg nem tudok válaszolni a kérdésre?

Nem, azért mert számomra inkább a humor jelenik meg, hogy ha Salat Lehelről van szó.

Értem. Valóban valamivel több komikus, vígjátéki szerep talált rám mostanában, de azért drámákban, sőt zenés darabokban, musicalekben is játszottam és játszom. Többek közt azért jó ebben a színházban színésznek lenni, mert itt minden képességemre, tudásomra igényt tartanak. A kérdésre keresve a választ most már nekem is gyanús, hogy minden vígjátékban, komédiában ott vagyok, de örülök neki, hiszen nevetés-nevettetés nélkül nagyon szegények, nagyon reménytelenek lennénk. Azért ha valaki nagyon kíváncsi a drámaibb szerepeimre, szívből tudom ajánlani A szálemieket Rusznyák Gábor rendezésében, vagy akár az Átmeneti gyermeket. Ez utóbbi a Sopsits Árpád verseiből készített önálló estem, melyben egy ”felettébb kalandos, bátorságot igénylő benső utazásra, repülésre” szoktam meginvitálni a nézőimet.

Mikor lesz a következő?

Sajnos nem tudom. Ez a második önálló estem itt, Miskolcon. Pár évvel ezelőtt készült a Lélekcsönd Demény Péter költőbarátom verseiből. Itt, Miskolcon nem volt sok előadás belőle, inkább Kolozsváron meg Székelyföldön sikerült nagyobb közönséget „megszólítani”. Valószínűleg azért, mert otthon a szerzőt is többen ismerik. Sopsits Árpád magyarországi költő, de őt inkább mint filmrendezőt ismerhetik. Az az igazság, hogy akik eddig eljöttek az önálló estjeimre, azoktól csodálatos visszajelzéseket kaptam, persze tisztában vagyok azzal, hogy annyian nem fogják megnézni, mint ahányan a Bolha a fülbent, vagy a Miniszter félrelépet látták. Ez érthető, nincs is gond ezzel, csupán számolnom kell azzal, hogy a színháznak így nem éri meg műsoron tartani. Azért bízom benne, hogy fogom még játszani.

Melyik álomszerep vár még önre?