„Valahogy nincs halottabb műfaj, mint a színész-interjú"

Szervét Tibor, a Miskolci Nemzeti Színház művésze március 15-e alkalmából megkapta a Jászai Mari-díjat. Jó alkalom ez a köszöntésre, a beszélgetésre. Ilyenkor szokás nagy interjúkat kérni a művészektől. De ez most elmarad. Szervét Tibor esküszik rá, hogy ő erre nem alkalmas. „Valahogy nincs halottibb műfaj, mint a színész-interjú. Az a sok mondat leírva nélkülem a világon semmit sem mond. Nincs hatóereje. Azt sem hiszem, hogy egyáltalán érdekli az embereket” – így kezdődött Filip Gabriella írása.  Az újságíró természetesen máshogyan gondolta, és ebből a lehetetlen helyzetből írt csodás portrét az akkor már Miskolcon is rendkívül népszerű színészről. Idézünk az írásból.

Amikor az 1991-es évad elején Miskolcra szerződött, így mutatkozott be a Színházi Esték című kiadványban: „Születtem, s tanulmányokat folytattam Magyarországon. A főiskolai diplomát 1988-ban vettem át, nagy reményekkel...” Aztán még néhány adat következett addigi szerepeiről, és több szó nem is esett Szervét Tiborról. Felment a függöny és ott állt előttünk Jago. Nem az ördög, hanem az ember, akiben önmagunkra ismerhetünk, de megismerni mégsem tudjuk. 

Akkor még nem tudtuk, észre sem vettük: cincsizmában jár-kel a színpadon. Azt sem sejtettük, hogy kettős életet él. Este a velencei mór udvarában katonáskodott, de délelőttönként az Orfeumban múlatta az időt. A premieren új táncos-komikust ünnepelt a közönség. Bóni grófként úgy énekelte a Jajcicát, mintha az lenne a testamentuma, hogy halála után beüzenjenek érte a mennybe a cicák.

Szervét Tibor első miskolci évadja során kiderült az is, hogy benne lakozik Ödön von Horváth „örök kispolgárja” is. Ő volt a Mesél a bécsi erdő Alfréd- ja, és a főszerep után szavak nélkül, a „néma” papként mondta el Mascagni Parasztbecsület című operájában, hogy benne van a sóvárgás a tisztaság, a bűntelenség, az isteni tökéletesség iránt. Akkor még nem látszott, hogy milyen hatalmas orra van... 
Csak a következő évad elején derült ki, hogy ő Cyrano is. A bátor, a rettenthetetlen, az éles elméjű, a sziporkázó humorú - magányos hős. 
De nem sokáig küszködhetünk a könnyeinkkel. Leicesterként már egyáltalán nem tűnt olyan nagyon szép léleknek. Ráadásul nem holmi kisstílű karrieristaként jelenik meg a Schiller-drámában, hanem igazi nagymenő, aki minden helyzetben tudja, hogy „milyenre kell venni a figurát”. Ekkor látszik igazán, hogy mennyire „ügyel a nüanszokra”. Mindig ott van a kezében egy pici óralánc: hol az ujja köré csavarja, hol hirtelen markába zárja, majd unottan egyik tenyeréből a másikba pergeti... 

Játszik, ahogy Leicester is Stuart Máriával és Erzsébettel. Játszik Miss Mabel Gibsonnal is, mert megint ő az egyik táncos-komikus. Név szerint Tóni, származását tekintve Slukk úr és Slukkné, az „István főherceg” szálloda tulajdonosnőjének a fia. Mindezek után pedig már azt sem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk. Mert az történt, hogy az elmúlt esztendőben Estragonnal betértek a kocsmába, hogy itt várjanak Godot-ra. Aki - ahogy ezt Samuel Beckett megírta - azóta sem érkezett meg. De nem csak a szerző, sokkal inkább a közönség akarata miatt. Mert akkora az érdeklődés, hogy még mindig nem tudják levenni a műsorról. A Játékszínben tehát Vladimir, a nagyszínpadon pedig már Hamlet. Abszolút főszerep. Nagyon sokunknak ő marad örökre a dán királyfi. 

Ezek voltak Filip Gabriella szavai.