Így csalták tőrbe a muskétásokat Miskolcon

Egy érdekes írásra bukkantam a Miskolci Hírlapban, miközben egy teljesen más ügyben kutattam a régi újságok között. Rögtön tudtam, hogy ez a történet nem maradhat a feledés homályában, ezt a miskolciaknak ismerniük kell. A történet első részét múlt héten olvashatták, amiből kiderül, ki is az a Szepessy Pál, aki bár szerény ember hírében állt 1670-es években Miskolcon, vitéz katona volt, és rettegtek tőle a császáriak. Megtudhattuk, miért kellett bujdosnia.

A legendás miskolci kuruc vezér, Szepessy Pál hosszú idő után újra otthonába látogatott. Sokáig nem lehetett nyugta, ugyanis az ellenség valahonnan megtudta, hogy hazatért… A felesége nemhiába küldött ki embereket az utcák megfigyelésére. Nem is kellett sokáig várni, a labancok hamarosan megjelentek a ház körül. Elkezdtek dörömbölni a kapun, felszólították a ház úrnőjét, nyissa ki azt azonnal. Szepessy éppen akkor gyújtott rá a pipára, és mérges volt, mert nem tudott nyugodtan pöfékelni…

 „– A kétszer kétezer tallér fúrja az oldalát – dörmögi Szuhay. – De várj! Csak ide gyere német! Majd ütök a koponyádon egy olyan likat, hogy az Isten napja azon fog benne jó reggelt köszönteni. – És nyúlt a buzogánya után. Szepessy Pál kiadta az ordrét: – Be kell őket bocsátani, de csak egyenként – mig bírja a fal.”

 (Budapesti Hírlap – 1906. január 9.)

Így is tettek. A kis labanc csapat vezetője volt az, aki először lépett a Szepessy-portára – elég óvatlanul. Magas, derék tisztnek látszott, kinek a biztonság kedvéért a sisakrostélya le volt zárva. Gyorsan bezárták utána a kaput, méghozzá olyan gyorsan, hogy a lova farkát is odazárták. A császári tisztet le is dobta a lova, s mire felocsúdott volna, már keresztüldöfte a ház ura egy lándzsával. A benti zajra természetesen a kintiek ismét felbuzdultak, most már tényleg kis híja volt annak, hogy a kaput betörjék. Szepessy uram gondolt egy merészet, s lekanyarította – a rostély felhúzása után általa felismert Fodor Ádám – labanc tiszt fejét. A sisakját lezárva feltette a fejére azt, a tiszt fejére pedig a saját kalapját húzta úgy, hogy hosszú fekete haja az arcát eltakarja. Ezt a levágott fejét kardélre tűzte, majd a kerítés fölött a kintieknek felmutatta. Azok hangos ovációval fogadták, hiszen azt hitték, a keresett Szepessy feje került a kard végére. Szepessy a lehúzott rostéllyal és Fodor Ádám felvett ruháiban – a lován ülve – ment ki a labancok közé. 

„Azt kiáltja, hogy »Vorwärts!«. Többet nem is szól, hanem előre ugrat és kezében a véres fejjel végig nyargal a Szinva topolyfás partján, le a Szepessy-féle halastónak, onnan meg, a Sajó irányába.” 

(Budapesti Hírlap – 1906. január 9.) 

A muskétások – akik körülbelül negyvenen lehettek – szó nélkül követték kapitányukat. A Sajó partján aztán komoly meglepetés érte őket. 

„– Rajta, kuruc, rajta! – kiált Szuhay Mátyás, akit Szepessy a Hunyad-utcai kapun sebes nyargalvást ide küldött, hogy a pihenő csapatot előre elkészítse a labancok illendő fogadására. A kurucok rohantak, mint a fergeteg és a muskétásokat egy perc alatt három oldalról is bekerítik. Azok – mit volt mit tenniük – egy szálig megadták magukat s buta képpel bámultak a tétlenül álló vezérükre.” 

(Budapesti Hírlap – 1906. január 9.) 

Ekkor mutatta meg magát Szepessy Pál, miután levette sisakját. A német katonákat meglepte, hogy nem Fodor Ádám arcát látták a sisak alatt. A lovas kardján lévő fejről azonban a hosszú fekete hajat elsimítva már tényleg a kapitányuk arca nézett rájuk. Most értették meg, mi történt a kúria udvarán. A győzelem után Szepessy visszalovagolt a miskolci birtokára, ahonnan mielőtt ismét távozott volna hosszú időre, nagy lakomát csaptak. Természetesen hosszú pipáját is magához vette, mert a nagy sietségben az is ott maradt a házban. A legenda szerint akkor rendeztek legközelebb ilyen nagy mulatságot a Szepessy-kúriában, amikor jó tíz év múlva maga a kuruc király, Thököly Imre volt a nagy pipájú vendége. 

Izgalmas és érdekes történet. Vajon tényleg így történt? Ezt nem tudhatjuk pontosan. Szepessy Pál valóban létezett, és valóban nagy harcos hírében állt. Ezt írja róla a Magyar Életrajzi Lexikon:

 „Szepessy Pál (? – Ónod, 1685. máj. 18.): Borsod vm.-i birtokos nemes, a korai kuruc mozgalmak egyik legtevékenyebb vezetője. Az 1660-as években Borsod vm. alispánja. 1662-ben az ogy.-en élénk tevékenységet fejtett ki a protestáns megyei ellenzék politikai küzdelmeiben. Kapcsolatba került a Wesselényi Ferenc-féle főúri összeesküvéssel, s 1669–1670-ben egyik szervezője a felvidéki nemesi mozgalomnak. 1670-ben az I. Rákóczi Ferenc-féle hegyaljai nemesi fölkelés idején nagy része volt a végvári katonaság megnyerésében. 1671-ben a megtorló intézkedések elől Erdélybe menekült. Tagja volt annak a követségnek, amelyet a bujdosók Isztambulba küldtek, hogy a török Porta engedélyét kieszközöljék a Habsburg-ellenes fegyveres fölkeléshez. 1672-ben egyik vezetője a bujdosók első támadásának. Az 1672. okt. 26-i györkei csatavesztés után társaival együtt ismét Erdélybe húzódott vissza. A következő évben a kuruc mozgalom egyik szervezője és a protestáns színezetű Habsburg-ellenes kuruc ideológia jellemző képviselője. 1678-ban csatlakozott Thököly Imréhez, akinek egyik bizalmas tanácsosa lett. 1683-ban a kassai és a tállyai rendi gyűlésen a vm.-i nemességgel szemben mint Thököly commissariusa, a katonai jellegű fejedelmi központosítás politikáját képviselte. Élete utolsó éveit Ónodon töltötte. Miskolcon temették el.”

Szintén említést érdemel a történet gyűjtője, a tragikus sorsú Miskolczy-Simon János. Miskolczy Simon János (1880–1914) Genealógus, levéltáros, költő, író, történész. Simon János néven látta meg a napvilágot, 1880-ban Miskolcon. Ősi, elszegényedett, úgynevezett dzsentri család tagja volt, apja Simon János földbirtokos. Családfakutatása során jött rá, hogy a Simon család a Miskolczy család leszármazottja.

 A Miskolczyak egészen Bors vezérig vezették vissza vérvonalukat. 1905-től már a Miskolczy-Simon néven publikált a legtöbb esetben, hivatalosan azonban csak 1912-ben engedélyezték számára a Miskolczy-Simon név használatát a mindennapokban. Miskolcon tanult, itt érettségizett a református gimnáziumban, majd előbb Sárospatakon, utóbb Budapesten hallgatott jogot. 1903-ban már az Ellenzék című lap segédszerkesztője, majd az év végén önkéntesként egy esztendőre bevonult a hadseregbe. 1904 és 1905 között a Miskolczi Napló újságírója. 1896-tól kezdődően jelentek meg versei az országos és miskolci újságokban. 1901 és 1905 között három verseskötete jelent meg, a „Zizi rózsái” című verse pedig akadémiai dicséretben részesült. Utoljára a Heten vagyunk című antológiában jelentek meg szerzeményei, ezután a „nyilvános szépirodalmi szereplése befejeződött”. Magyarnóta-szerzői tevékenysége azonban nem hagyott alább, dalait felesége – Kovács Sarolta zenetanár, 1908-ban vette feleségül –, Lányi Ernő és a kor számtalan híres szerzője zenésítette meg. Komoly közszereplője volt Miskolc társadalmi életének. A református Filléregylet titkára, a Miskolci Sport Egyesület alapító tagja, a Közművelődési és Múzeum Egyesület befolyásos tagja, és a múzeumban is több tisztséget viselt. Kaffka Margit baráti körének tagja volt. Nagy érdemei vannak Szendrei János Miskolc városáról szóló monográfiájának létrejöttében. Rengeteg kutatói munkát végzett el Szendrei helyett. Az ő ösztönzésére lett Simon levéltáros, 1905-ben tette le az ehhez szükséges vizsgákat. 1906-ban már allevéltáros Borsod vármegyénél. Ezután a Szendrei által felkért kutatásokra támaszkodva sok helytörténeti cikket írt a helyi lapokban. A fentiek fényében meglepő, hogy 1909-ben elfogadta Nógrád megye főlevéltárosi megbízását. Véleményem szerint biztos volt benne, egyszer még visszatér szeretett városába.

Természetesen Balassagyarmaton is megállta a helyét, nagyszerű munkát végzett. Részt vett például a Borovszky Samu által írt Magyarország Vármegyéi és Városai című sorozat nógrádi vonatkozásait megörökítő részek írásában. Kutatásokba kezdett a Mikszáth család történetét illetően, és megírta a Miskolczy-Simon család történetét is. Ez a sokra hivatott, nagyszerű ember Lemberg mellett esett el az első világháború elején (1914). Egészen pontosan Kulikov közelében végzett vele egy nyaklövés. Két lánya és felesége gyászolta. Érdekesség, hogy egyik leszármazottja Jeszenszky Géza egykori külügyminiszter, nagykövet. Balassagyarmaton van emléktáblája, talán egyszer Miskolcon is megemlékeznek majd róla. Megérdemelné…