Miskolc tragikus éjszakája: A Kilenclyukú híd mellett

A miskolciak egy csoportja a Borsós tanyán az úgynevezett Hodályba került. Egy családnak egy emeletes ágy jutott, ezeken 4-5 főnek kellett aludnia. A bútorokat és egyéb dolgokat a Hodály mellett halmozták fel, hiszen nem fértek be a szálláshelyekre. 30 centiméter volt az ágyak között, ennyi élettere volt egy családnak… Egy teremben 60-80 ember fért el. A Hodály mellett tyúkólak voltak, egy ilyen ólban két család kapott helyet. Két vaságy fért el az épületben, mellette két négyzetméter szabad hellyel rendelkeztek. A tyúkólak mellé disznóólakat építettek, ide is kitelepítettek kerültek… 

A másik miskolci csoport a hortobágyi Kilenclyukú híd mellé került. 

A hortobágyi szálláshelyre így emlékszik vissza W. Balassa Zsuzsa: „Egy hosszú gépszín, nyitott fedélszék, egy vékony palatető s alatta beláthatatlan hosszú sorban vaságyak kettesével, a fal mellett emeletesek.”

Egy-egy ágyat két ember foglalt el, a gépszínbe mintegy 260-an költöztek be. Itt kapott elhelyezést Márk Ferenc és családja is.

„Egy palatetős csűrben voltunk, emeletes ágyakon, egy fekhelyen ketten. Az eső beesett, éjszaka patkányok szaladgáltak rajtunk, volt, akit megrágtak. Fűtés nem volt egyik táborban sem. A nappal ránk ázott ruhát nem tudtuk megszárítani. Vetkőzni, öltözni a pajta sarkában tudtunk, ilyenkor a lányok, asszonyok elé lepedőt húztak.”  

(Holopcev Péter – Irha Melinda: Eltanácsoltak, Borsodi Levéltári Füzetek 42., 73–74.)

A kommunizmus ellenségei

Mindkét táborban voltak konfliktusok. Nem csak miskolciak voltak elhelyezve a táborokban, az ország minden részéről kerültek ide a „kommunizmus ellenségei”.

„Feszültségek és konfliktusok természetszerűen adódtak a kétféle társadalom s azokon belül is a sokféle értékrend, életviteli kultúra egymásra zsúfolásából. Borsós rabtársadalma ennek ellenére és a folytonos mozgatás, ide-oda rázás dacára, az őrök és a munkáltatók kapkodása közepette, valamiképpen mégis elég hamar összerázódott. Ebben fontos szerepe volt a táborlakók, főként az alaptábort alkotó miskolciak − közöttük a táborélet szervezésében jártas katonatisztek − szervezőkészségének.”
(gulag.kommunizmusbunei.hu – 12 hortobágyi kényszermunkatábor)

Rizst kellett termelniük

De vajon mit csináltak ezek az emberek, és mennyi fizetséget kaptak érte? Az alábbi idézetekből ezekre a kérdésekre is választ kapunk:

„A munkaellátottság Borsóson többé-kevésbé folyamatos volt, jóllehet a tél beálltával itt is adódtak foglalkoztatási gondok. A rizstermelés itt is fontos gazdálkodási ágazat volt, emellett az állattenyésztés és − a szikes talajon erőltetett ráfordítások árán − a gabona-, illetve takarmánynövények termesztése is jelentős volt. A Hortobágy folyó és a tározó tó mindkét oldalán − a táborhelyektől távolabb: Malomházán és környékén is − rizsföldek húzódtak. A növénytermesztés idénykötött munkáin túl, a rizstermelést és öntözést szolgáló infrastruktúra: a tározó tó és a szivattyútelep karbantartása, a gátépítés és a termőterületek bővítése a téli hónapokban is biztosított munkalehetőséget. Az állattenyésztés, a tábortól távolabbi állattartó telepek (pl. Várostanya), a Borsóshoz tartozó mátai ménes a férfiakat − kiváltképpen az állatokhoz értő kunmadarasiakat −, a két baromfitelep a Hortobágy közelében pedig a nőket foglalkoztatta.”
(gulag.kommunizmusbunei.hu – 12 hortobágyi kényszermunkatábor)

Akár napi 15 óra munka

Napi 10-15 órát dolgoztak a munkatáborban, jórészt napszámos munkát. Az első napokban 2 forint 50 fillért kaptak naponta, és reggeltől estig dolgoztatták őket érte. A nyári időszakban eleinte 17 óra volt a munkaidő. A fizetések később azért valamelyest magasabbak lettek, de még a gazdaságban is nehéz volt megélni belőle.

A víztározó szélein lévő nádat silózva akarták pótolni a szárazság miatt beálló takarmányhiányt.

„A nád azonban derékig érő vízben áll, mezítláb nem lehet dolgozni benne, mert összevágja a lábat, a gumicsizmát szétszedi, bizony felöltözve, bőrcipőben kell benne dolgozni, kivágni és a partra kihordani a kévébe kötött nádat. Hülye és koszos munka. Napfelkeltekor, amikor a telepeseket már belezavarják a vízbe, még igen hideg a levegő és a víz is, az asszonyok nagyobbik része hólyaghurutot kap.” 
[...]
„A fizetések pedig nem nagyok. A géplés teljesítményben ment, de nagyon rossz, vadrepcés, acatos, gazos termésből a legnagyobb erőfeszítéssel is alig bírtunk napi egyszáz mázsa körül gépelni. A mezei munka 1,80 azaz egy forint nyolcvan filléres órabérért folyt, csak a speciális munkát, mint pl. a kazalrakást számolták el kettő forint és kettő fillérrel. A zsákhordás emeletes magtárba, amik az istállók padjai voltak, nappal mázsánként 19, éjjel 21 fillér volt, ami azt jelentette, hogy 100 mázsa terményt kellett éjjeli munkában a második emeletre hordani ahhoz, hogy egy fél kiló szalonnát keressünk a gazdaságtól.” 
(Holopcev Péter – Irha Melinda: Eltanácsoltak, Borsodi Levéltári Füzetek 42., 97.)

Csökkent a fejadag

„Az őszi munkák befejezésével mind kevesebb lett a munka. Romlott az ellátás is, csökkent a kenyérfejadag 35, majd 25 dkg-ra. Már nem kellett mozgatni az embereket a munkára, hajtotta őket a nyomorúság, aki csak mozogni bírt, kereste a munkát. Az emberpiacon álltak a brigádok, és vetélkedtek a munkáért, ami gyakran csak napi 5-6 Ft-ot, vagy még kevesebbet fizetett.” 

Az asszonyoknak télen alig akadt munkájuk, pedig a legtöbben szívesen dolgoztak volna.

„Kapáltam, arattam rizst bokáig érő vízben, ástam árkot és takarmányrépát, szedtem markot, vágtam nádat. Gondoztam 12 üszőt, ahol külön pénzért fél liter tejet kaptam. A kacsatelepen személyenként 1000-1200 állatot etettünk. Akkor kaptam 360 Ft-ot egy hónapra. Ezért dolgoztam hajnaltól késő estig. Kevés kivételtől eltekintve még vasárnap is. [...] Ennek ellenére, ha családunk barátaitól nem kapunk havonta 100-100 Ft-ot, nem lett volna miből ennünk.” 
(Holopcev Péter – Irha Melinda: Eltanácsoltak, Borsodi Levéltári Füzetek 42., 99.)

1953-ban aztán valamelyest fellélegezhettek a táborok lakói. Miniszteri végzés érkezett a munkatáborok felszámolásáról. A rendelet foganatosítása 1953 július elejétől októberéig tartott. A miskolciak nagy része visszatérhetett a városába vagy környékére, de természetesen egykori ingatlanjaikat nem kaphatták vissza. Barátoknál, rokonoknál kaptak szálláshelyet, vagy jóval kisebb lakásokba költözhettek be.  

Evették mindenüket

Gondoljunk csak bele, hogy egy jól élő családnak vagyunk a tagjai a két világháború között. Kényelmesen élünk. A háború azonban sok veszteséggel jár, netán családtagjaink közül is elvesztünk egy párat. Aztán jön a „felszabadulás”, és a helyzet még rosszabb lesz. Elvisznek munkatáborba. A házunkat elveszik, ingóságaikat ellopják, gyermekeinkkel együtt megyünk a Hortobágyra.  

Mindez azért, mert mondjuk az Új Embert olvassuk, vagy a szomszédnak nem vagyunk szimpatikusak, és feljelent. Vagy egyszerűen csak nem örülünk a kommunista párt előrejutásának. Vagy csak tisztségviselők voltunk az előző rendszerben. Vagy Ludovikás katonatiszt van a családban. 
A kommunizmus egészen hihetetlen pusztítást és rombolást vitt véghez mind anyagiakban, mind emberéletben. Az emberek teljesen megváltoztak ez alatt az ötven év alatt. Az értékrendek teljesen felborultak, a hazafias érzés csíráját is próbálták elfojtani a lakosságból. A határon túli magyarságot pedig teljesen magára hagyták, asszisztáltak annak asszimilálásához. Soha meg nem bocsájtható bűnöket követtek el a magyarsággal szemben… 

Csak még egy kis adat: a kitelepítettek között volt három, egykori miskolci polgármester (Halmay Béla, Honthy Béla és Gálffy Imre), illetve Miskolc és az Avas költője, Sassy Csaba is.

Források 

Holopcev Péter – Irha Melinda: Eltanácsoltak, Borsodi Levéltári Füzetek, 42. 

gulag.kommunizmusbunei.hu – 12 hortobágyi kényszermunkatábor