Miskolc tragikus éjszakája, 1. rész - A rendszer ellenségei

Közösségünkben sokat beszélgetünk arról, hogy Miskolc hogyan jutott el egy fejlődő, virágzó kereskedő-, majd iparvárosból a jelenlegi helyzetéig. Nagyon összetett kérdés, összetett probléma. A probléma a második világháború végén kezdődött, amikor a legnagyobb vidéki zsidó közösséget, a városi értelmiség egyik felét gyakorlatilag megsemmisítették. 1944. június 12-én, 14-én és 15-én indították el az öt halálszerelvényt a diósgyőri téglagyárból…

A világégés után – vagy, ahogy a következő rendszert az akkor és máig élő lelkes támogatói is nevezik: felszabadulás után – sajnos a szovjet érdekszférába került megcsonkított országunk. Egy kis demokratikus próbálkozás után a hatalmat a kezébe ragadó MKP közreműködésével a magánvagyon megszűnt, az arisztokrácia tudatos elsöprése történt – hogy aztán majd azokat az általuk gyűlölt szokásokat a hatalom káderei gyakorolják. A „rendszeridegen”, veszélyes elemeket kitelepítették, akiket nem, azok a következő években hagyták el országunkat, illetve esetünkben a városunkat. Ha mindezek után a „reakciós” mégis úgy döntött, hogy nem menekül el, annak az életét keserítették meg, különféle eszközökkel.

És még meg sem említettem a kollektív bűnösség elve alapján kitelepített németeket… Mai írásomban a fentiek egyik epizódjáról, a miskolciak tragikus éjszakájáról lesz szó. A cikkem alapját Holopcev Péter – Irha Melinda Eltanácsoltak (Miskolc – Hortobágy 1952–1953 – Borsodi Levéltári Füzetek 42.) című tanulmánya adta.

1952. június 25-én hajnalban több mint 500 embert telepítettek Hortobágyra, a magyar gulágra. 1-1,5 év kényszermunka nyomorúságos körülmények között. Persze, a sajtóban ennek hiába keressük nyomát… Sokat írtam már Miskolc két világháború közötti évtizedeiről. Ebben a két évtizedben a lakosság összetétele jelentősen gyarapodott értelmiségi polgárokkal, hiszen nagyon sokan menekültek városunkba a trianoni diktátum után. Budapest után Sopronban és Miskolcon volt a legtöbb értelmiségi a lakosság arányait tekintve.

A második világháború előtt Miskolc lakossága 77 ezer fő, a háború után mindössze 43 ezer volt, amely majd Nagy-Miskolc kialakulása után érte el a háború előtti állapotot. A folyamatos beköltözésnek hála, 1952-ben már 133 ezer főt számlált az ország egyik ipari központjának városa. Új lakásokra óriási igény lett volna. Miskolcon például átlagosan öt főre jutott egy lakószoba, ami hihetetlen zsúfoltságot sugall. A legtöbb történész elsősorban erre vezeti vissza az országos kitelepítések okait.

„Azzal magyaráztuk a dolgot, hogy sok munkás él nagyon rossz körülmények között, és az adott gazdasági helyzetben semmi remény a lakásviszonyok megjavítására. Ugyanakkor – így tovább a gondolatmenet – ezrével élnek Budapesten osztályidegenek, akik a fővárosban nyugati kapcsolataik és egyéb lehetőségek révén az ötödik hadosztály szerepét játsszák.” (Holopcev Péter – Irha Melinda: Eltanácsoltak, Borsodi Levéltári Füzetek 42., 30.)

Miskolcon is ez volt a helyzet… Szóval a jobb helyzetben lévő családoktól el kell venni az ingatlant, és abba munkásokat költöztetni, mert ez így nem mehet tovább. Persze a káderek is szép lakást kértek, ők nem szerepeltek a statisztikában. Volt olyan (káder)feleség, aki kikötötte, hogy csakis kétszobás, csempézett lakásba hajlandó beköltözni.

Eltanácsoltak

„Miskolc városban nagy számban élnek ellenséges elemek, akik a felszabadulás előtt a város vezető pozícióit töltötték be és a városban való tartózkodásuk káros. A felszabadulás előtt kb. 80 földbirtokos, 400 tőkés, 500 csendőr és rendőr, több mint 400 katonatiszt és kb. 100 VKF-2-es tiszt élt Miskolcon. A közigazgatási szervekben kb. 1200 tisztviselő dolgozott. És, hogy az üzemek közül csak egyet említsek, péld. a Dimávag-üzemben 120 főnyi magasrangú horthysta gazdasági vezető vitte az irányító szerepet. A felszabadulás előtt létező burzsoá pártoknak és egyesületeknek mintegy 500 felsőbb vezető tagja élt a városban. A jobboldali szociáldemokratákon kívül a Nemzeti Munka Központ 34 tagja folytatott szervező munkát az üzemekben és a bányákban. A felszabadulás után ezeknek a személyeknek egy része, méghozzá a nagyobbik része itt maradt Miskolcon, de azóta újabb ellenséges kategóriák is költöztek a városba, akiknek egy része nagyüzemekben helyezkedett el, vagy jelenleg munka nélkül él.” (Holopcev Péter – Irha Melinda: Eltanácsoltak, Borsodi Levéltári Füzetek 42., 32.)

„Ehhez képest 1952 júniusában mintegy 550 fő elhurcolása csak »tizedelés« volt, és nem »nagytakarítás«. A feljegyzésben azonban valószínűleg csak az ellenség felnagyítása történt, mert egy 1953. április 22-én keltezett belügyminisztériumi jelentés szerint Miskolcon 653 fő nemkívánatos elemet tartanak nyilván. Ez talán már közelebb jár a valósághoz. Ennek ellenére az idézett feljegyzés kutatásunk egyik legfontosabb módszertani dokumentuma volt, hiszen szinte pontosan felsorolta azokat a kategóriákat, amelyekből a kitelepítetteket összeválogatták.” (Holopcev Péter – Irha Melinda: Eltanácsoltak, Borsodi Levéltári Füzetek 42., 33.)

Nemkívánatos személyek lettek az egykori fegyveres testületek tagjai – elsősorban a csendőrség tagjai –, a közigazgatási tisztviselők, a politikai ellenfelek és a jobboldali vagy tőkés elemek. A kitelepítés hajnalán a Dunántúlról érkeztek ÁVH-sok Miskolcra a feladat végrehajtására, akiknek a helyszínt a rendőrség biztosította. Éjfél és hajnali három között bonyolították le az akciót. Van, ahol csak egy fél, van, ahol két órája volt az elhurcoltaknak arra, hogy összepakoljanak. A határozatot, melyben kézhez kapták kiutasításukat, a helyszínen alá kellett írniuk. A majd’ 550 miskolcit marhavagonokban vitték a Hortobágyra, jellemzően a Gömöri pályaudvarról. Az út alatt a vagonokból kis cetliken üzeneteket dobáltak ki hozzátartozóik számára, remélve azt, hogy valaki eljuttatja hozzájuk.

Hozzátenném: Holopcev Péter és Irha Melinda kutatásai szerint nyilas aktivista nem volt a listán… Ők szépen színt váltottak, és beilleszkedtek a kommunisták soraiba.

Kovátsékért éjfél körül jöttek

„Egyszer csak kopogást hallottam, és a pesti férj szólt nagy riadtan, hogy ávósok állnak a kapuban, nem tudom, mit akarnak. Felkaptam a pongyolámat, és kimentem a teraszra. A kapuban három géppisztolyos ávós állt, kint egy teherautó sötétlett. […] A kis barna iratot nyújtott át. Az állt benne, hogy Kováts Albert kényszertartózkodási lakhelyéül Hortobágy Borsóstanyát jelölték ki. A barna közölte, hogy pakoljunk, két óránk van, amit addig felteszünk a teherautóra, elvihetjük, a többi itt marad. 1940 tavaszától Miskolcon a Hunyadi u. 34. sz. alatt a földszinti utcai lakásban éltünk. 1951 tavaszán ezt a lakást elvették tőlünk, s Miskolc-Tapolcán a Görömbölyi út 5. szám alatt utaltak ki számunka három helyiségből álló társbérletet. A kitelepítési határozatot a Hunyadi utcai lakásba címezték, ezért lehettek bizonytalanok a katonák.” (Holopcev Péter – Irha Melinda: Eltanácsoltak, Borsodi Levéltári Füzetek 42., 52.)

„Két nappal a kitelepítés után tartotta az MDP Kohászati szervezete pártértekezletét. Az Acélmű gyáregység előadója a nemzetközi helyzet értékelése után beszélt a belpolitikai helyzetről. Szokás szerint felhívta a figyelmet az éberségre, a klerikális reakció elleni harcra. Majd rátért a közelmúlt eseményeire: »Az ellenség nem alszik, példa erre a miskolci tisztogatás, kik mételyezték a becsületes dolgozókat.« A beszámolón fellelkesülve S. elvtárs azt javasolta, hogy küldjenek egy köszönő táviratot Rákosi elvtársnak, »ki, megyénket az ellenséges elemektől megtisztította«. A résztvevők egyhangú lelkesedéssel helyeselték a távirat elküldését.” (Holopcev Péter – Irha Melinda: Eltanácsoltak, Borsodi Levéltári Füzetek 42., 54–55.)