A síkból kikívánkozó történet – a kép mutatja 2023 arcát

Senki sem tudhatta egy éve, milyen lesz 2023. Csak a remények éledezhettek, hogy valami jóra, igazra teremt majd lehetőséget a januártól januárig kimért idő. Olyanra, amire szép lesz emlékezni is. Vagy ha bajt hoznak az egymásra torlódó napok, megadja legalább az élet a túlélést, a vigasztalódást, a bánat emberségét. A veszteségekre a megnyugvást.

Most már tudni, milyen volt 2023. Kész a leltár. Aki akarta ezt, és megvan a képessége az őszinte elszámolásra, összegezhetett, mit tart meg, mit enged át a feledésnek. Hogy végezze a dolgát. Ha tudja.

Ádám János képei mutatják 2023 arcát.

Látni, ahogyan működött a hagyomány, az emberek igyekeztek megtalálni a maguknak valót a szokások rendszerében: egyszer élünk, éljük át a pillanatot. Ahogyan lehet. Ahogyan tudjuk.

És voltak a napok, amik szerencsés esetben pont úgy történtek meg velünk, ahogyan szerettük volna, hogy megtörténjenek.

Ha nem voltunk is ott, érezhetjük a hangulatot. Ha nem is azt és nem is úgy, ahogy azok, akiket ábrázol, de majdnem – a történet kikívánkozik a síkból.

Mi kell hozzá, hogy így legyen? Érzékeny néző, aki meglátja a pontos felvételek felszíne alatt a valóság lüktetését. És aki hiába nézne, ha nem lenne ott a képben a teljes lényével a kamerát kezelő  ember. Ha nem dolgozna együtt tudás és ösztön a kíváncsisággal: melyik a legjobb töredékmásodperc, hol a tökéletes, vagy ahhoz közeli szög, mikor kell a fény útját állni, meddig nőhet a keretben az árnyék.

A fotográfusról beszélek, aki minden pillanatban a teljes lényével dönt. Akinek nemcsak személyisége van, de ízlése is: hellyel-közzel az örökkévalóságnak dolgozik, nem mindegy, meddig enged az ábrázolásban a helyzet abszurditásának, mikor választja az esemény helyett annak tükörképét, ázott nőalakokat akar-e a húsvétról szólva megmutatni, vagy cseppenként fogja meg a vizet, szinte metaforává téve a valóságot.