A miskolci lacipecsenye

A múlt héten már bemutattuk Miskolc piactereit a kezdetektől - a mai Művészetek házánál, a korábbi Béke mozi helyén, mellett működött a piac - , most a 19. századtól folytatjuk a piactörténetet, a mai Búza téren járunk. 

Az „új” piacterünk is lassan megjelent az írott forrásokban: 1851-ben már búzavásárnak vagy csak simán vásártérnek említik a Búza teret. A 19. század végétől állandósul a Búza tér elnevezés. Az ­1940-es évek végétől 20 éven át Béke térnek ne­vezték. 

Nézzünk a Búza térről is egy beszámolót a 19. század közepéről a múltkor is idézett Pfliegler J. Ferenc tollából:

 „Beérve a városba a rettenetesen sáros Búza tér fogadta az utast. Itt volt a nagy granárium. Emeletes ház csak egy volt a téren. Annál több bent a városban, ahol sok úri család bírt állandó kúriával, vagy téli szállással. A vásárok és a megyegyűlések idején nagy élénkség volt, mikor a pompás, sallangos szerszámú, négyes, ötös úri fogatok nagy számban hajlottak a Koronára. A sok kocsmán és álláson kívül az idegenek a földszintes Három Rózsa fogadóban, a Fehér Csillagban, a Báránykában, vagy a Zöldfában szállottak meg. A Búza tér heti vásár idején telve volt vásározókkal, kik egészen Liptóból és Gömörből jöttek. Jobb felől szállások, kocsmák, balfelől kurtakocsmák, szatócsboltok álltak, melynek cégét a kitett ostor és kötél jelezte. Itt voltak a lópatkoló kovácsműhelyek is. A vásártér elejét a zöldség és gyümölcspiac foglalta el. Porban és sárban, földön árulták a mezei és kerti termékeket. Itt illatoztak a lacikonyhák, ellátva dúsan, híres miskolci fehérkenyérrel, lacipecsenyével, elmaradhatatlan kocsonyával, hurkákkal, levesekkel. Fakanállal, cseréptálból ebédeltek a pihenő zsákhordók. Innen, egészen a Szeles aljáig terjedt a szemes termények piaca, onnan a Sajó felé a nagy állatvásár, balra a Tetemvár felé a gömöri háziipari cikkek, seprők, hombárok, faeszközök, közte a hámori kerékgyártóipar termékei is. A Fazekas (mai Jókai) utcán betérve a kenderfonal és vászon készítményeket találta a vásározó. A Szeles alsó házai során pedig volt a sertésvásártér. A miskolci iparosok pénzüket terménybe fektették, búzát, zabot, bort vettek ősszel és ezt tavasszal árusították. Ezért szerzett csaknem minden iparos szőlőt és pincét és ez részben magyarázata az avasi híres miskolci pincevárosnak. A tőkebefektetésnek akkortájt ez volt a legelőnyösebb módja. Tavasszal a lengyelek és a szepességiek jó áron vették meg az előző évi termést. Volt iparos, akinek telenként 3-400 hordó bor is volt a pincéjében.” (Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840–1918 (Miskolc, 1996) 

Főutcánk elnevezése – Piac utca – is vásározó városra utal. 1861-ben nevezték el Széchenyi Istvánról. Élelmiszerpiacot mindennap tartottak városunkban, egészen a villamosközlekedés kezdetéig, 1897-ig. Évszázados hagyománya van Miskolcon a keddi napokon történő állatvásárnak, péntekenként pedig az iparcikk árusításának. Vásárokon a rend fenntartása minden esetben a vásárbíró feladata volt. Büntetések behajtása, peres kérdések azonnali ítélethozatala mind-mind rá tartozott. 

Míg a piacokat a városban bonyolították le, addig a országos vásárokat a városon kívül. A 18. századtól kezdődően Miskolc keleti részén a Zsolcai városkapu és a Sajó közötti térség adott ennek helyet. Az állatvásárokat a Szentpéteri kapui vásártéren tartották. Az országos gyakorlatnak megfelelően a 19. század végétől már csak mérnökök által tervezett vásártéren lehetett árulni a kereskedőknek. A vásárok velejárói voltak minden időben az úgynevezett tractőrök, azaz a vendéglátósok. Országos híre volt a miskolci fehér kenyérnek, cipónak, perecnek és a lacipecsenyének. A lacipecsenyések helye mindig a fehér kenyeresek mellett volt. Ha ezt a vásárbíró nem úgy gondolta, nagy purparlé kerekedett, úgy, mint ebben a felidézett 1836-os esetben: 

„A Piaczi rendelkezésbe ember emlékezet óta mindenkor a fehér kenyeresek mellé rendeltettünk, minthogy a petsenye sütés a kenyér árulástól el választhatatlan. [...] Tisza Antal gyógyszer áros Úr kívánságára onnen el hajtattunk, s a Tekintetes Camerális Prefektus Úr háza elibe rakattunk le [...] esedezünk, hogy méltó tekintetbe vevén azt, hogy a mai áruló hellyünk á fehér kenyeresek árulóhelyétől távol nem lehetvén, különben tetemes kárt vallani kéntelenítetünk, [...] állandó helyet a fehér kenyeresek áruló hellyéhez ki rendelni, s állandóvá tétetni, s ez által minket élelmünk keresésébe a károsodástól meg menteni méltóztasson.” 

(Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7., 18.) 

A „Latzi konyha” mint „szegényes olcsó vendéglő” 1699-től szerepelt írott forrásban. 1785-től jelent egyet a piaci sült hússal. A népi hagyomány szerint II. Ulászló alatt készítették először – pontosabban neki –, neve innen ered.

A miskolci Lacipecsenye: 

„Forró zsírban, s nagy lángon pirított, bőrös sertéshús, amelyet a pörkölttől az különböztetett meg, az kenyérszeletek, vagy kettévágott cipó közé rakható nagy darab szelethús volt.” 

A Búza téren először 1885-ben épült vásárcsarnok, Adler Károly tervei alapján. A mai csarnok elődje 1926-ban épült. Wellisch Andor és Münnich Aladár tervei alapján. 1944-ben lebombázták, csak az ötvenes években épült újjá. 2008-ban felújították és kibővítették, Csikós Mihály tervei alapján. Mindenképpen megemlíteném még a legendás Zsarnai piacot. Miután a Szentpéteri kapui piac „beépült” a kórház területére – az állatvásár ezen a helyen volt –, szükség volt egy új piactér kialakítására. Ezért került sor az ötvenes években az alapítására. Nevét a Zsarnay családról kapta, amelynek valószínűleg ezen a helyen földje volt. A 19–20. század fordulóján városunkat Egerrel, Kassával és Debrecennel a legjelentősebb vásározóhelyként emlegették. A 20. század második felétől ez az ősi hagyományunk visszaszorult az iparváros jellegéből adódóan. Manapság pedig egy átlagos vidéki város vásározási szokásait éljük, minden hónap első vasárnapján a jelentősnek mondható régiségvásárral kiegészülve.