NB I.-es bajnoki cím a Kubikban

Ezzel az írással Miskolc első női csapatbajnoki aranyérmét szerző gárdájának, a Miskolci Vasutas Sport Club női kézilabda csapatának szeretnék emléket állítani. Nem mellesleg az elsők voltak, akik labdajátékban érték el ezt a sikert. (Az első bajnokcsapatunk a Diósgyőri Botvinnik sakk csapata volt.) Nagyon kevesen tudják, hogy kik voltak ők, és nagyon kevesen ismerik történetüket. Sem az interneten, sem az írott forrásokban nem találunk róluk sok információt. A történet első részét egy hete olvashatták portálunkon. A szerző Hajdu Imre: Zöld-fehér nefelejcsek című könyve alapján írta múltidéző cikkét.

Az utolsó mérkőzésen a bajnoki cím volt a tét. Erről a mérkőzésről már a korabeli sajtó is részletes tudósítással jelentkezett. Nézzük, mi történt a pályán az utolsó fordulóban: 

Miskolci VSC – Debreceni VSC 6–4 (3–1) Miskolc, MVSC-pálya. Vezette: Keszthelyi. MVSC: Fazekas – Novák, Árpádné, Kassainé, Furmanné, Csizmadia, Lövei. Csere: Bukta, Baluch, Polgár, Leskó. 

A szorosabb eredmény ellenére a Vasút simán nyerte a mérkőzést. Már 6–2-re vezettek, amikor a vendégcsapat két gólt szerzett a végén, és ezzel szorossá tette a végeredményt. Óriási ünneplés kezdődött a pályán, mindenki egymás nyakába ugorva ünnepelte a sikert. A mérkőzés után először a csapat intézője, mindenese, a csupa szív Árpád Jenő – akinek felesége játékosként segítette a csapatot – nyilatkozott először: – Igen boldogok vagyunk mindnyájan – mondotta Árpád sporttárs –, hogy titkos vágyunk teljesült. Amikor a tavaszi fordulók során az első három helyen voltunk holtversenyben, akkor már reménykedtünk, hogy sikerülni fog az őszi mérkőzések során az, amire csak kevesen számítottak: bajnokságot nyerni. – Ősszel nem ment minden a legnagyobb rendben. Egy-két váratlan pontot adott le a csapat, de az utolsó mérkőzéseken nagyszerű formában sikerült annyi pontot szereznünk, hogy bajnokok legyünk. Az elkövetkezendő időben sokkal nagyobb gondot fogunk fordítani az utánpótlás nevelésére.” (Észak-Magyarország – 1958. november 23.) 

Győrffy Endre így emlékezett az utolsó mérkőzésre:

,,Tudtuk, Arany Éva semlegesítése a legnagyobb feladat, melyet csak nagyon jó lábmunkával bíró játékos tehet meg, Bokor Teri, a debreceniek edzője is tudta ezt. Arra biztatta válogatott játékosát, hogy betörésekkel minél több szabaddobást harcoljon ki ellenünk. Óriási formában védett viszont kapusunk, Fazekas. Ő pedig azt tudta nagyon, hová állítsa fel a sorfalat. Nagy volt a köd, még fényképeket sem tudtak a fotósok a meccsről készíteni. Aranynak volt például egy olyan lövése, ami a felső sarokba ment, de a lyukas hálón a pályán kívülre került a labda. A félpálya közelében álló bíró, az egyébként kiváló játékvezető, Keszthelyi, a ködben nem észlelte ezt a rendkívül gyors lövést. [...] Fazekas Manyi a végén azért elárulta nekem, hogy az a lövés bizony bent volt. 

– Győzelemmel kezdték, győzelemmel fejezték be a bajnokságot. Mivel ünnepeltek? 

– A pálya mellett lévő épület emeleti klubtermében jöttünk össze. Akkoriban nem volt szokás a nagy vacsorázás. Fényképek nézegetése, beszélgetések közben, a kor divatja és lehetősége szerint mindenki megkapta a maga málnaszörpjét. A szövetség később elküldte nekünk az érmeket. Inkább erkölcsi, mint anyagi sikert könyvelhettünk el. 

– Valóban a legjobb csapatként lettek elsők abban a bajnoki mezőnyben? 

– Volt nálunk jobb csapat. Ám az adott helyzetben, időpontban (amikor kellett) mi voltunk többször jobbak. Jó százalékban használtuk ki a lehetőségeinket. 

(Varga Lajos interjúja, részlet. Hajdú Imre: Zöld-fehér nefelejcsek, 48. oldal) 

De mi volt a titka a zöld-fehér bajnokcsapatnak? Mivel voltak jobbak a többieknél? Először is a már említett Győrffy-taktika, amely különleges volt a bajnokságban, és sok csapatot megzavart. Akkor még nem volt „divat” például a hölgyeknél a felugrás lövés előtt, illetve a „bevetődés” sem. Később talán valamelyest kiismerték ezt játékot az ellenfelek, ezért is volt több botlás, szorosabb eredmény az ősz folyamán. Másodszor: az erőnlét. A téli alapozás során a lányok kint edzettek, ami nagyon kemény erőpróba lehetett. Ráadásul nemegyszer egészen fel a Kálvária-kápolnáig futottak a Kubikból, súlyokkal nehezített öltözetben. (Nem ismerős ez húsz évvel későbbről valahonnan?) Míg a többi csapat kényelmesen, teremben edzett, addig a vasutas lányok a szabad ég alatt sokkal jobb állóképességet szereztek, mint a riválisaik. Hetente egyszer pedig a férficsapat ellen játszottak, ezzel is növelve a kondíciójukat. Harmadszor: vendégként is pihent játékosok. Mivel az idegenben játszott mérkőzéseikre hálókocsival utazhattak, vasutas csapat lévén, így mindenhová pihenten érkeztek. Sok rivális zötykölődve – akár egy napig is –, kényelmetlenül utazva, fáradtan érkezett az idegenbeli mérkőzéseik színhelyére, ez az MVSC esetében azonban nem így volt. 

A Miskolci Vasutas Sport Club bajnokcsapata:

Fazekas Margit 

Novák Ibolya 

Árpád Jenőné Lövei Ilona 

Kassai Lászlóné 

Furmann Lászlóné 

Csizmadia Júlia

Pajkossy Miklósné Baluch Piroska 

Farkas Lászlóné Bakó Katalin

Polgár Mariann 

Leskó Mária 

Ezek a nevek aranybetűkkel kerültek be Miskolc városának sporttörténelmébe. 

A csapat erősségei között elsőként említhetjük Fazekas Margitot, „Manyit”, aki sokak szerint válogatott képességű kapus volt. Vagy Furmann Lászlónét, aki az ’56-os világbajnokságon bronzérmet szerzett, a magyar válogatott tagja volt, és – nem mellékesen – a legtöbb gólt is ő dobta a szezon során. Kassai Lászlónét és Árpád Jenőnét is kiemelhetjük a játékosok közül, de az egész csapat egy egységet alkotott. Mindenki tudta a helyét, mindenki akkor és ott teljesített jól, ahol tudott és kellett.

Idézzünk fel most egy interjút a Minap 2018. december 27-ei számából. Kossárikné Polgár Mariann nyilatkozott a miskolci hetilapnak. 

„– Minek volt köszönhető a miskolci sporttörténet számára ez a példa nélküli siker? 

– Elsősorban az akaratnak és a küzdőszellemnek. Ugyanis az 50-es években a körülmények elég mostohák voltak. Mi nem ismertük a fűtött tornatermi edzéseket, télen-nyáron szabadban edzettünk, futottunk hóban a vasúti sporttelepről a Népkertig vagy föl a Kálváriára. A nagypályás időszakról is hoztuk a jó kondíciót. 

– A kiváló, szigorú, következetes edző, Győrffy Endre – mivel jól beszélt németül – megszerezte a német Hand Ball szakfolyóiratot, és az abban leírt legmodernebb játéktechnikai fogásokkal edzette csapatát. Munka vagy tanulás mellett jártunk az edzésekre. A mérkőzésekre nagy távolságokat utaztunk, ám vasutas csapat lévén a MÁV néha megkönnyítette ezeket a hosszú órákat. Előfordult, hogy hálókocsit kaptunk, és így egy-egy éjszakai utazás után szinte kipihenten érkeztünk meg a nehéz megmérettetésre. Az természetes volt, hogy magunk mostuk, vasaltuk, javítottuk a felszerelést, ez azonban nem szegte lelkesedésünket, összetartóak voltunk. 

– Az akkori lányok elismerése különbözött a mai profi sportolókétól. Olyan »kiváltságokat« élvezhettünk, amiket civilként nem, így például mérkőzések után egy üveg bambit kaptunk, dunántúli meccset követően vacsorázhattunk a Keleti pályaudvaron a Restiben szalonzene mellett. Ha nem is jártunk a határon kívül, de az országban sokfelé eljutottunk, rengeteg élményt kaptunk a sporttól. A labdán kívül szerettük egymást is. 

– Ennek bizonyítéka, hogy a bajnokság megnyerésének ötvenedik évfordulóját együtt ünnepeltük, és most, a hatvanadik évfordulóra is együtt emlékezünk a 12 fős keretből még élő hat taggal: Gebhardtné Bukta Anna, Fürediné Leskó Mária, Kassainé Radványi Erzsébet, Kossárikné Polgár Mariann, Szabóné Baluch Piroska, Szakácsné Lövei Ilona. 

– Mai napig tartjuk a kapcsolatot, felemlegetjük a régi szép időket, s ilyenkor lélekben újra a pályán vagyunk. Jókat nevetünk egy-egy régi anekdotán, és megkönnyezzük a már eltávozott játékostársainkat.”

 (minap.hu – Hatvan éve lett bajnok az MVSC „aranykezű” csapata)

Talán az eltávozott társak sem látnák szívesen azt, amit én sem: a kézilabdapálya a stadionrekonstrukció áldozata lett. A szépen felújított Kubikban az örökre betemetett betonpályával kicsit az emlékeket is eltemették. Érdekesség, hogy az MVSC-s lányok után csapatsportban a Miskolci Vénusz futsalcsapata nyert bajnokságot 2012-ben a miskolci női csapatok közül. 

Még egy megjegyzés a végére. Ennek a csapatnak a nagy része miskolci volt, itt tanulta a kézilabdát. Nem lehetne ma is felépíteni egy ilyen csapatot a városban? Akár lépésről lépésre, a legalsó szintről fölfelé?