Luca székével ment a templomba, elverték az asszonyok

– Nálunk a családban az asztalnál mindenkinek megvolt a megszokott helye. Mielőtt az éjféli misére elmentünk volna, anyánk az asztal lapjára mindenki elé egy csipetnyi sót szórt. Amikor a miséről visszaérkeztünk, első dolgunk volt a sót megnézni. Aki előtt ez alatt az idő alatt megolvadt, az a következő évben meghalt. Ha a só csupán megpuhult, az azt jelentette, hogy az illetőt a következő évben betegség veszi le a lábáról. (Bobaly István, Szögliget.) 

 Amennyivel csillogóbb lett az elmúlt évtizedek során a karácsonyfa, s alatta gazdagabb az ajándékválaszték, úgy fogyatkozik meg az év egyik legjelesebb ünnepének hiedelem világa, úgy maradnak el a hajdani népszokások. Ma már a karácsonyi ünnep – különösen díszítőelemeit és étrendi szokásait tekintve – falun és városon ugyanazon „forgatókönyv” szerint zajlik le. Az elmúlt napokban a megye különböző részein, kistelepülésein idős embereket faggattam gyermekkoruk karácsonyi szokásairól, hiedelmeiről. Ez nem is volt annyira egyszerű, mint azt korábban gondoltam  Az emlékek felidézése, mondhatnám „döcögve ment”, azt bizonyítva, hogy régen elmaradt, s már-már elfelejtett események titkát idézzük.

– Karácsony előestéjén nem volt szabad elmenni a háztól. Ellenkező esetben az új évben nem kotyogott a tyúk, a háziasszony nem tudott csirkét ültetni. Karácsony első napjának reggelén, ha elsőként férfi vendég érkezett a házhoz, akkoriban borjút, ha viszont asszony érkezett, akkor üszőborjút ellett a tehén. (Harda Miklós, Pusztafalu.) 

– Karácsony előestéjén annyi szalmát, ami egy liba alá elég behoztunk a szobába, és az asztal alá tettük. Karácsony másodnapjának reggelén a szalmát az eladó lánynak össze kellett söpörnie, és ki kellett vinnie a kertbe. Ha akkor kakasszót hallott, az azt jelentette, hogy a következő évben férjhez megy, mégpedig az a legény veszi el, akinek a portájáról hallotta a kukorékolást. (Fehér Dávidné, Komlóska). 

A karácsonyi hiedelmek, amelyekre adatközlőim emlékeztek, zömmel a lányok férjhez menésével kapcsolatosak. 

– A karácsonyt megelőző napon nálunk mákos gubát csináltak az asszonyok. Ezt meg kellett kavarni az eladó lánynak, majd azután kiszaladta a kapuba, s az első legény, akit meglátott, az vette el feleségül. (Szeberin Vendel, Bogács).

– Nálunk, a bobajkából a jószágnak is adtak , de hogy mi volt ennek a babonája, arra már nem emlékszem . (Botobás Istvánná, Szalaszend.) 

– Mifelénk a gubát doboskának nevezik. Az ünnep előestéjén, amikor a család leült enni, az eladó lány az első doboskát lekapta az apja villájáról, kiszaladt vele a kapuba, s amilyen nevű férfit meglátott, olyan nevű vette el a következő évben. (Bobaly Istvánná, Szögliget.) 

Karácsony szokásvilágához szorosan kapcsolódik a Luca széke, amely karácsony estéjére készült el, s készítője ezzel ment el az éjféli misére, hogy arra ráállva, felismerje a boszorkányokat. 

– Én magam is láttam egy ilyen embert a felsőgagyi templomban. De amikor meglátták az asszonyok a székkel,  jól összeverték. Egyébként az volt az előírás, hogy a Luca szék készítőjének mákot is kellett magával vinni. Mise után hazafelé menet azt kellett elszórnia, hogy a boszorkányok utol ne érjék. (Kádár Miklós, Csenyétén töltötte gyermekkorát.) 

– Karácsony éjszakáján az eladó lánnyal — visszafelé — felsepertették a szobát. A szemetet kivitte a trágya­dombra, majd ha ott ráállt a lapátra, akkor az Óvár-tető felől meghallotta az angyalok énekét. (Bobaly István.) 

A karácsonyi szokások középpontjában a betlehemezés ált, de mindenhol elterjedt volt a kántálás is. A betlehemezés afféle bohókás, tréfás pásztorjáték volt. 

– Nálunk, Devecserben a 20—25 éves legények jártak betlehemezni. A betlehemezők 7—8 fős csoportból álltak. Volt közöttük első és második kengyelfutó, egy Jakab nevű, két angyal (ők vitték a templomot), és két öreg. Az egyik öreg lefeküdt a szoba közepére, a többiek meg csörgős bottal jártak körülötte, énekeltek, verseltek egymásnak. Ezalatt a másik öreg kint, a szabadkéményből kolbászt, szalonnát „lopott”. (S. K iss István, Abaújdevecserben gyerekeskedett.) 

– Kántálni fiatal gyerekként jártunk, mikor mennyien álltunk össze. Megálltunk a házak kapujában, és bekiálltottunk az ablakon: Szabad-e az Úrjézust dicsérni? Kiszóltak, hogy szabad. S akkor énekeltünk különféle karácsonyi dalokat. A háziaktól ezért ajándékba diót, süteményfélét, almát kaptunk, később még pénzt is! (Tóth János, Szalaszend.)