Mindennapos rettegés, kitelepítés és börtön – sorspillanatok a kommunizmus vészterhes korszakaiból

A kommunizmus üldözöttei és áldozatai című könyv szerkesztője, dr. Lengyel Attila, aki a CÖF Klub Miskolc vezetője is így beszél arról, hogy mi hívta életre a kötetet: 
- Édesapám többször ült börtönben, többek között 1952-ben, kényszermunkában építette az egyetemet, 1958-ban internálták. 1988 októberében fejezték be a megfigyelését, idős korára tekintettel. Később, amikor egyetemre jártam, majd gyakorló mérnökként, egyetemi oktatóként találkoztam olyan emberekkel, akiknek ugyanilyen sorsuk volt. De ez nehezen derült ki, mert senki nem akart beszélni róla. Én sem, mert édesapám azt mondta, hogy aláírattak vele egy papírt, hogy nem beszélhet semmiről, különben a család további retorziókat fog elszenvedni.

A visszaemlékező kötetből részleteket közlünk a november 4-i nemzeti gyásznap alkalmából. A cikk első részét 11:30-tól olvashatták portálunkon. (A cikk rövidebb verziója az Észak-Magyarország november 4-i számának 2. oldalán jelent meg – a szerk.) A kötetben a szerkesztő története is olvasható.

Aki az egyetemet is építette

Dr. Lengyel Attila, a CÖF miskolci vezetője családi életébe is bepillantást enged, őseinek történetét is felvillantja írásában, amelyből a második világháború utáni évek és az államosítás keserű kenyere is kirajzolódik.

„Természetesen, mindenki reménykedett. Édesapám a Kisgazdapárt szervezésébe és a gazdaság újraszervezésébe vetette magát. A kommunisták azonnal léptek: felajánlották számára a hidasnémeti határőrs parancsnokságát. Feltétel, ha belép a kommunista pártba. Ezt természetesen visszautasította, hiszen, egyrészt neki van pártja, másrészt az ezeréves határ nem ott van. (…) Az első affér nem sokáig váratott magára. A kék-cédulás választáskor, mint a Kisgazdapárt tisztségviselője meg akarta akadályozni a diósgyőri munkásokat abban, hogy Abaújkéren (és nyilván, a környéken) szavazzanak. Ekkor két napra kivonták a „forgalomból”, mert úgymond „a karhatalomra támadott”. Akkor nem bántalmazták, csak kihallgatták, beszélgettek vele, másnap kiengedték. Abaújkéren akkor többen adták le a szavazatukat, mint ahányan jogosultak lettek volna.

A ’40-es évek komolyabb incidensek nélkül múltak el, hogy az ’50-esek meghozzák a rémálmot. Az örökölt 6 hold föld mellett bérelt földeken gazdálkodott Édesapám, 1950-re 2 pár lovunk, traktorunk, cséplőgépünk volt. A vegyeskereskedés mellett nagykereskedésbe is belekezdett. (…) Egy üzlethelyiséget is magába foglaló házban bútor-nagykereskedést szándékozott nyitni. Feljelentették közellátás veszélyeztetéséért. A feljelentés szerint nem csávázta be a vetőmagot, ezzel veszélyeztetve, hogy a dolgozó népnek elegendő kenyérgabonája teremjen. A bíróságot az sem zavarta, hogy a helyszíni szemle során tapasztalhatták, hogy az egyik legszebb vetés az Övé, sőt az sem, hogy tanúk vallották, hogy együtt csávázták a vetőmagot. Ficsor József, korábban hadbíró volt az ügyvéd (akit Édesapám a fronton ismert meg és a barátság halálig kitartott), aki végül azt érhette el, hogy csak 2 hónap börtönre ítélték.

1951-ben újabb per szabotázsért (szebben: közellátás veszélyeztetéséért). A bűn az volt, hogy a cukrot nem tartották a bolthelyiségben, hanem a hidegebb kamrában. A vád szerint kijátszották ezzel a jegyrendszert, nem jutott cukor a szegény proletároknak. A büntetés 6 hónap börtön. A sors fintora, hogy először akkor ültem „nagy” vonaton, mikor meglátogattuk volna Berentén. Az elvtársak még ekkor is tudtak szenvedést okozni. A látogatás reggelén elindították Őket Miskolcra az egyetemvárosba. A Mindszent téren értük be a 6 sorban vonuló transzportot. (…) Bizonyos, Édesapám építette a miskolci egyetemet, 3 hónapig. (1969-ben, amikor a diplomámat vettem át, megmutatta a munkahelyeit, beszélt az épületek akkori készültségéről.)

1952-ben aztán mindenünket elvettek, más szóval államosították. Emlékszem, amikor a Ford-traktorunkat vitték el, még akkor is fokozni akarták a lelki terrort. Utasították Édesapámat, hogy Ő tolasson fel a teherautóra. Édesapám erre azt mondta, hogy ha kell nekik, akkor vigyék, de ne az Ő segédletével. Azon az éjszakán sem aludt otthon, a traktort másnap vitték egy hozzáértő segítségével” - írta dr. Lengyel Attila.

A mindennapos rettegés

Töredék egy család életéről a diktatúra legnehezebb éveiből – ez a címe dr. Várhelyi Krisztina visszaemlékezésének, amelyben gyermekként megélt tapasztalatait is összegzi. „A családunk Felsővadászon élt. Édesapám körjegyzőként dolgozott, több település gondja-baja tartozott munkakörébe sok-sok falusi ember problémájának megoldását segítette. Szép otthonunk volt: a „jegyzői lak”, komfortos családi ház, parkosított kert. Pici gyermekkoromban nem ért el a tudatomig, hogy felfogjam, miért is lakunk máshol, mint ahova születtem. (...) A vagyonunk elkobzását követően először Miskolc-Tapolcára költöztettek. A családnak semmilyen megélhetési forrása nem volt. A szomszédaink oroszok, orosz katonák családjai voltak. Ők szép házban, jó körülmények között éltek, mert amit még addig sose láttunk, a narancsot, banánt kidobálták a szemétbe vagy odaadták nekünk. Édesapám nem kapott állást, édesanyám háztartásbeli volt, mint abban az időben szinte minden édesanya hivatása és feladata a család működtetése, a gyermekek nevelése volt. (...) A megélhetési nehézségek mellett megnehezítette életünket a mindennapos rettegés. Attól, hogy kitelepítenek, börtönbe visznek, ahogy ez annak idején zajlott. A feszültség napról napra nőtt. Ez volt az 50-es évek eleje. A szüleim úgy döntöttek, hogy a gyermekeket „biztonságba” helyezik. (…) Aztán a szüleink úgy döntöttek, hogy legyen együtt a család és visszahoztak minket. (…) A történet alapján el lehet képzelni, hogy mit élhettek át a szüleim, ha olyan döntést hoztak, hogy a gyermekek nagyobb biztonságban vannak idegeneknél, mint otthon.

Tapolcán is kialakult egy összetartó baráti, rokoni kör, akik hasonló körülmények között kerültek oda, meg néhány vallásos család, akikkel a templomban összebarátkoztunk. Egy reggel arra ébredtünk, hogy a barátainkat elvitték, kitelepítetek. Egy éjszaka leforgása alatt több értelmiségi családot telepítettek ki Hortobágyra. Ez a brutális „akció” azt mutatja, hogy mindenkiről tudtak mindent. Közöttük volt az egyik távoli rokonunk, akikhez minden vasárnap ellátogattunk. Az egyik családtag nagyon idős, 90 év fölötti volt. A család többi tagja megérkezett Hortobágyra, de az idős Laura néni nem. Valószínűleg, útközben meghalt. El lehet képzelni azt a lélektani helyzetet, amikor a rendőrök éjnek idején álmában rátörik az ajtót, jobb esetben felcsengetik a családot, hogy azonnal menniük kell. Több, négy gyermekes család is volt a kitelepített barátaink között. Értesítettek minket a barátaink, hogy a következő transzporttal mi következünk. Előtte már hetek óta mi is összepakolva éltünk, hogy mikor elvisznek, a legszükségesebb dolgaink kéznél legyenek. De a hírhedt, brutális 1952-es akciót követően leállították a további kitelepítéseket. Így ránk már nem került sor.

Miskolcon kijelöltek részünkre egy romos, komfort nélküli, penészes lakást. Ezt egy kicsit helyrepofoztuk, hogy lakható legyen. Édesapámat nagyon megviselték ezek a megpróbáltatások, nem tudott megalkudni a kialakult helyzettel, súlyosan megbetegedett. Tüdőbetegséget kapott sokat szenvedett. Éveket töltött kórházban. Igazán sosem épült fel, mindig beteg volt, 1965-ben meghalt. (...)

Nagyra becsüljük szüleinket, akik nagy áldozattal, sok megpróbáltatás között neveltek fel minket, a három gyermeküket. Mind a hárman egyetemet végeztünk. A család összetart, egymást segítjük és erősítjük. Vallásunkat, hitünket, értékrendünket megőriztük. Gyermekeink hasonlóképpen. Nem ment senki külföldre, itthon boldogulnak, a hazánkban élünk és gyarapodunk. A három testvérnek együtt 12 unokája van. Bízunk a reményteljes jövőjükben” – zárta visszaemlékezését dr. Várhelyi Krisztina.

Riportokon keresztül

„A szüleimtől kapott nevelésnek köszönhetően, közvetlenül az 1989-es rendszerváltás előtt és azt követően az akkori munkahelyemen, a Magyar Rádió Miskolci Szerkesztőségében és a Kossuth Rádióban egyre többet foglalkoztam egyházi témákkal és a szocializmus gyalázatosságait feltáró esetekkel, történekekkel” – emlékezett vissza a kötetben Kardos Katalin szerkesztő, rádiós újságíró. „Így volt alkalmam megismerni azokat a miskolciakat, akiket marhavagonokban, „osztályidegenként” a „Magyar Gulágra”, a hortobágyi Borsós tanyára hurcoltak 1952 június 25-én. Később az 1956-os forradalomban szerepet vállalók életét igyekeztem megmutatni hallgatóimnak.” Kardos Katalin egykori interjúrészleteit ebben a könyvben is közreadta.

„A legtöbb embert érintő kitelepítési hullám 1951 nyarán volt. Ennek 50. évfordulóján tartottak ünnepséget a hortobágyi emlékkeresztnél 2001. június 24-én. (…) A megemlékezésen részt vettem és a Miskolcról kitelepítettekkel együtt mentem a Borsós tanyára” - írta Kardos Katalin, aki az akkor készült beszélgetésekbe is beavat miket.

Balog Tamásné Balassa Éva: - Nem voltam itt azóta és nem is ismertem most rá. Ez a gazdaságnak volt egy épülete, ahol 4x4-es szobákban 169 voltak, 60 ember volt itt elhelyezve, emeletes ágyakon, olyan közel egymáshoz, hogy ülve összeért a térdünk.
Vénerné Balassa Zsuzsa: - Egy kút volt az udvaron, arra még voltak kis házak, melyekbe ahány emeletes ágyat lehetett bezsúfolni, annyi embert helyeztek el. Itt osztották reggel kondérból a lötty kávét, este a lötty teát és itt volt egy közösségi terem, ahol saját erőből a gyerekeket valamennyire tanítgatták. Mi, a miskolciak itt egy telet éltünk meg, volt egy karácsonyunk …. (elcsuklik a hangja) Még most is megvan a Madonna. Azzal díszítettük föl a szobát. Ilyen volt a hortobágyi karácsony.
Kistelegdi Ernő: - 15 éves voltam, mikor idekerültem, az első gimnáziumot végeztem.
Kistelegdi Mária: - Én a húga vagyok és 10 éves voltam akkor nyáron, mikor idekerültem. Emlékszem, hogy összeszedtek pár alsó- és felső tagozatos gyereket és pár hónapig közülünk való tanító tanított minket. A tanító nevére nem emlékszem már. Egy fél év múlva az egyik nagynénémnek sikerült innen kimentenie és utána Miskolcon folytattam az iskolát.
Kistelegdi Mária: - Édesapám repülőtiszt volt. 1944-ben ő menekítette ki az egész kassai akadémiát nyugatra és tulajdonképpen sok száz kadét neki köszönheti az életét, hogy május első napjaiban nem ölték halomra őket Berlinben. Ez volt az egyik fő bűne neki, ami miatt az egész családjának ide kellett kerülnie.
Balassa Éva: - Édesapám tüzér katonatiszt volt. A katonatiszti réteg, akik 45-ig szolgáltak, az mind vörös posztó volt. Holott a katonatisztek nem politizálhattak. Édesapám is másodéves egyetemistaként került be az 1. világháborúba. A legszebb fiatal éveit ott töltötte, utána bent maradt a csapatnál és egy város légterét védte az ellenséges bombázók ellen, mint légvédelmi parancsnok. Ennyi volt a bűne, de ez elég ahhoz, hogy egy családot tönkre tegyenek. Nekünk már semmink nem volt, mert 45-ben már mindent elvesztettünk.
Balassa Zsuzsa: - Ez gyakorlatilag egy kényszermunkatábor volt, ami azt jelentette - szemben a pesti kitelepítettekkel, akik a falvakban voltak, és ha rászorultak, akkor kerestek maguknak munkát,- nekünk menni kellett, hajtottak bennünket a gazdaság emberei reggel 6-tól aratási időben akár este 8-ig. Rossz ellátás mellett és ami a legrosszabb volt, nem tudtuk mi lesz a sorsunk. Nem voltak személyi irataink, teljesen kiszolgáltatottak voltunk. Nem tudtuk, hogy nem Szibériában végezzük-e, amivel mindig is ijesztgettek bennünket. Úgy volt, hogy minekünk egy éhbért számfejtettek és nekünk egy általunk megszervezett konyhába kellett befizetni. (…) Szóval nagyon silány koszt volt, amit szekéren utánunk vittek a mezőkre.
Balassa Éva: - Ez egy tyúkól. Itt „L” alakban fért el két vaságy, emeletes vaságy, tehát a szülők és a két lányuk. Itt volt még anyukámnak egy öreg kicsi varrógépe, aminek a tetején egy petrofor és fölötte az a Madonna, ami karácsonykor volt a hortobágyi Madonna. Itt volt egy kicsi csikótűzhely, hát ez ahhoz képest egy palota volt, ahol 60-an voltak együtt. Hátunk mögött a sertésólban Szathmáry Király Ádámné lakott, a férje pedig Recsken. Hát így éltünk mi „borsósiak”. Ez volt a mi családunknak a relatív boldogság, a tyúkól. (...)
Kardos Katalin: - Még mindig félnek beszélni a Hortobágyon eltöltött időszakról? (kérdezte 2001-ben – a szerk.)
Kistelegdi Ernő: - Megmondom őszintén, ezt a félelmet nem lehet egy életen át kiűzni az emberből. Nem beszéltünk róla odahaza sem, a sebek fájtak és még a rendszerváltás után is eltelt sok-sok év, és meggondolta az ember, hogy kinyissa-e a száját és erről a témáról beszéljen-e, mert még sokan azok közül, akik velünk ezt csinálták, meg az ő utódaik, élnek és még mindig nagy hatalmuk van. Mi csak nem tudunk róluk. A félelem még mindig jogos. Az ő kezük, az ő hatalmuk még mindig ott van a háttérben, mint egy fekete árnyék és az ember nem tudja ezt elfelejteni. Talán majd az én fiam tud erről szabadon beszélni.”