„Akik képesek voltak pályán tartani a tisztességet” – sorspillanatok a kommunizmus vészterhes korszakaiból

- Édesapám többször ült börtönben, többek között 1952-ben, kényszermunkában építette az egyetemet, 1958-ban internálták. 1988 októberében fejezték be a megfigyelését, idős korára tekintettel. Később, amikor egyetemre jártam, majd gyakorló mérnökként, egyetemi oktatóként találkoztam olyan emberekkel, akiknek ugyanilyen sorsuk volt. De ez nehezen derült ki, mert senki nem akart beszélni róla. Én sem, mert édesapám azt mondta, hogy aláírattak vele egy papírt, hogy nem beszélhet semmiről, különben a család további retorziókat fog elszenvedni – nyilatkozta dr. Lengyel Attila, a CÖF Klub Miskolc vezetője, a könyv szerkesztője arról, hogyan vetődött fel ennek a visszaemlékező kötetnek az ötlete. - Életem során mindig összetalálkoztam emberekkel, akikről véletlenül elejtett szavakból derült ki, hogy kitelepítettek, üldözöttek voltak, és volt olyan család is, ahol vér tapadt az üldözők kezéhez. Mindig is azt gondoltam, hogy 1956 nemcsak október 23-a. A forradalom nem ott kezdődött el, ezért kötelességemnek éreztem, hogy összegyűjtsük ezeket az írásokat. Nem véletlen mottóként a VIII. parancsolat: az elvtársak az életben hagyottak lelkét akarták elsőként megtörni. Ezeknek, és a hasonló retorziót elviselő családoknak a sorsa vezetett el 1956-hoz, a népfelkeléshez, a forradalomhoz. Ebben a könyvben tagjaink vallanak saját írásaikban családjaikról és a közvetlenül megélt történelemről – foglalta össze a CÖF Klub Miskolc vezetője.

„Szabad maradok!” 

Máger Ágnes is megírta családja és saját élete szemelvényeit ebből a korból. A bevezetőben így vall egyik őséről: „Nagyapám nagy magyar volt, ismerte, tudta a történelmi leckéket. Az első világháborúba besorozták. Egy bevetésnél átúszta a jeges Dunát, hogy embereit mentse. Ezért kapta a vitézségi érem ezüst fokozatát. Megbetegedett, rövid időn belül veseelégtelenség lépett fel és szepszisben meghalt.(…) Szüleimnek erdei, földjei és hentes üzlete volt, melyhez gépesített feldolgozó üzem szolgálta a kész termékek előállítását. Ez mind államosításra került. Földönfutók lettünk. Hat lakásos házunkat, melyben a család felmenői is laktak, államosították, lakás részünkből társbérletet csináltak. Házunkba betelepítették a proletárokat. (…) A beszolgáltatások idején, többször bevitték édesapámat feljelentés alapján tiltott vágás gyanúja miatt, de nem tudták rábizonyítani, így haza engedték, de emlékszem kicsi gyermekként a rettegésre! Életünk teljesen megváltozott, hol csendőr nagyapám, hol iparos múltunk miatt nem szívleltek. (…)

1956! Arra emlékszem gyermekként, hogy szülővárosomban Szombathelyen égetik a könyveket a Savaria Szálló előtt. Hallgatjuk a Szabad Európát. A Hollán Ernő Általános Iskolában, Berta néni, az orosz tanárunk, előtte apácaként tanító német tanár, nem enged az ablakhoz, hogy megnézzük az orosz tankokat.

1957. április 11. Édesapám motorbalesetben meghalt. Édesanyám egyedül maradt velünk, három gyermekével. Márta 15, Ágnes 12, Miklós 8 éves volt. Végzettsége szerint tudott elhelyezkedni, de az otthoni feladatokat be kellett osztani. Nekünk, gyerekeknek bőven jutott a tennivalókból! Édesapám halálával felnőtté váltam. Baleseténél egy orosz teherautó megtagadta a segítséget. Késve került kórházba. Sokáig nem tudtam feldolgozni elvesztését.

1962 február, az érettségi éve. Nagy hó volt, puha hó, folyamatosan esett, gondoltam, eltünteti a nyomokat. Hárman indultunk el, hogy széthordjuk a röpcédulákat. Egyik közülünk a városi pártbizottság titkárának nevelt lánya volt. Szombathelyen a belvárosban kezdtük a papírok széthordását, hárman indultunk három felé. Kézzel írott, A/4-es íveken ez állt: RUSZKI GO HOME !!! A másik oldalon egy általam készített karikatúra. Kisgömböc Szovjetunió benyelte az immár szocialista országokat, de Albánia kiszökik: ,,Szabad maradok!”. Ennyi volt a szöveg. Vasárnap korán reggel hordtuk szét a röpcédulákat, a munkát befejeztük úgy, hogy senkivel nem találkoztunk. Április végén megjelent házunk előtt a fekete autó. Értem jöttek. Elkezdődtek a kihallgatások. Gosztonyi elvtárs a megyei pártbizottság első titkára személyesen is méltóztatott foglalkozni velem. Makacs voltam, neki is próbáltam elmagyarázni miért nincs igaza. Ennek alátámasztásául még a naplómat is felajánlottam. Édesanyám persze nem találta; hál’isten, így nem tudtam súlyosbítani helyzetemet. Később azt mondta, elégette, de felnőttként visszakaptam” - írta a könyvben Máger Ágnes festőművész.

A ponyvás teherautó és imádság

Kitelepítés Budapestről Sarudra, ez a fejezetcíme Mándy András visszaemlékezésének a könyvben. „Édesapám folyamőrtisztként végzett a Ludovikán és a második világháborúban harcolt, harc közben esett szovjet hadifogságba. 1947 decemberében érkezett haza. 1948 januárjában kötöttek házasságot édesanyámmal, akivel már fogságba esése előtt eljegyezték egymást. Édesapám ebben az időben folyamőrtisztként szolgált. Rábízták a Balatonban lévő víz alatti lőszerraktár felkutatását és megsemmisítését, amit sikeresen el is végzett. (...) 1951-ben édesapámat megpróbálták gyanúba keverni és egyik éjszaka letartóztatták. Következő éjszaka értünk jött egy teherautó. Az első emlékem: fut velünk a ponyvás teherautó. A ponyva alatt sötét van, alig látok valamit. Heten vagyunk: édesanyám, kétéves öcsém és én háromévesen, továbbá édesanyám nővére a férjével és négy és fél éves gyerekükkel, valamint egy géppisztolyos katona, aki vigyázott ránk, a nép ellenségeire. Amikor megállt az autó, kint már sötét volt. A katona bement a házba, majd visszajött és mondta, hogy szálljunk le, ezentúl itt fogunk lakni. (…) Azt is később tudtam meg, hogy a település neve ahova kerültünk Sarud. Édesanyámnak különösen nehéz volt a helyzete, mert édesapámat előző este letartóztatták, és azt sem tudta, hogy hol van, mi van vele. Abban az időben gyakoriak voltak az ilyen akciók és általában éjszaka történtek, hogy könnyebb legyen titokban tartani. (...)

Az ellenőrzésünk folyamatos volt, a falut nem hagyhattuk el. A falu rendőre hetente jött ellenőrizni minket. (…) A falu népe titokban úgy segítettek rajtunk, ahogy tudott. Sokszor megtörtént, hogy a sötétedés után megzörgették az ablakot és elváltoztatott hangon szóltak, hogy valami van az ablakpárkányon, vegyük be, mert megeszi a kutya. Édesanyám ilyenkor talált a párkányon szalonnát, kolbászt, disznóölési kóstolót, de soha se tudtuk meg, hogy kitől kaptuk. Egyszer valakitől kaptunk egy választási malacot és a háziak megengedték, hogy a használaton kívüli disznóólban tartsuk, de annak nem volt fedele. A faluból jött egy ember, aki megcsinálta a tetőt. Miközben dolgozott megszólalt a déli harangszó, megállt a munkában, levette a kalapját, és térdelve elmondta az” Úr angyala” imádságot. (...) Édesapámért naponta imádkoztunk, és naponta vártuk haza. Egyszer aztán megtörtént a csoda. Amikor felébredtünk anyukám ezt mondta: Nézzétek, ki van itt!, és ott volt édesapám. Az öcsém ugrálni kezdett, hogy apu, apu, én csak kitárt karral térdeltem az ágyban, szólni sem tudtam” – ez a részlet is olvasható Mándy András visszaemlékezésében.

„Isten ügyéhez nem kellenek sokan, de jók”

Dr. Tarkó Mihály így ír előszó gyanánt: „Ha az 1956-os eseményeket a nagyszülők, szülők és ismerősök elmondásai alapján akarjuk összeállítani, abból csupán legenda lesz és a valóságelemek tömege ellenére is hiteltelen, mert hiányzik belőle az élet, az átélés lelke. Ha a kor ma élő, nyilvánvalóan éltes korú tanúja próbálja emlékmorzsákból összeállatni a múltat, történelem abból sem lesz, mert a forradalom szellemének lényege, a megélés emlékének ereje elmerül a múlt homályában és csak a csupán néhány soros történetek váza sorjázik tartalmatlanul és élettelenül. Ha, a kor máig élő tanúja, az egykori írásos jegyzeteire támaszkodva rekonstruálja az egykori eseményeket - mint ahogy én teszem most - már hitelt érdemlő minőségben képes összehozni a múltat és jelent, a történelmet az emberi tényezővel, az átélés elemi erejével. (…) Az egykori írásoknak meg van az a varázsa, hogy évtizedek múlva újraolvasva felszínre tör az egykor írásban nem rögzített emlékelemek tömege is. (...) Az egykori írásaimból egy különös történetet ragadtam ki. A történet politikai szempontból közel indifferens, így szinte bárki számára tolerálható. Jelentősége vélhetően a legfontosabb események közé sorolja, mert a sorsdöntő sötét napok markáns története és a szovjet csapatmozgások kiemelkedő eseménye lehetett. Jelentőségénél fogva a hadtörténelemben mindmáig bizonyosan nyoma van, de nem tartom valószínűnek, hogy a civil lakosság körében írott anyagként fennmaradt volna. Az esemény átélésének igazi élménye csupán a tank előtt álló néhány embernek adatott meg, akiknek emlékében örökre megmarad. 1956. november 4. (…) Szandaszöllősről Szolnokra jártam gimnáziumba. Kora hajnalban kellett indulni, mert gyalog kellett megtenni a hat kilométeres távot. A buszközlekedés napok óta szünetelt és a néptelen utakon egyéb jármű is csak ritkán járt. (…) A hídon túl balra már csak egy kőhajítás volt a Verseghy gimnázium. A határ csendes volt, a táj néptelen, de a szajoli elágazásnál távoli halk tompa moraj ütötte meg a fülemet. (…) A szajoli elágazás és a Tisza hídfő között húzódott a több száz méter hosszú Százlábú híd, ami valójában nem is híd volt, hanem az ártérből kimagasított gátszerű töltésen vezető út. (...) Odaérkeztem. A hídon emberek álltak. Mondták, hogy Debrecen felől tankokkal jönnek az oroszok. Komor, szomorú csend volt. Csupán az egyre erősödő baljós, tompa távoli moraj törte meg a csendet. Én, mint abból az irányból érkező a Tisza híd szandai hídfőjénél maradtam, az első vonalban, az ott állókkal együtt. A szokatlan zaj egyre erősödött, ahogy közeledtek, míg csilingelve csörgő dübörgő hangzavar rázta a tájat és a ködben egyre jobban kirajzolódott a lendülettel közeledő, a beláthatatlanul hosszan kígyózó tankoszlop sora.

Az első tank már a hídfő előtti meredek törésre kapaszkodott és a tanktest elülső része már fölénk tornyosult. (…) Senki sem mozdult! A tank, ebben a félig felemelkedett állapotban hirtelen megállt! A hatalmas zaj alábbhagyott és egyre csendesedett, ahogy az egymást követő, egyre távolabbi tankok is megálltak, míg végül a halk moraj ismét a néma csendbe fulladt. Néma csend, majd a harmadik tank tetőajtaja nyílott és kikászálódott belőle egy szovjet katona. Lelépett a lánctalp felső lapjára, onnan a talajra ugrott. Megigazította „ködvágóját”, az aljánál meghúzgálta az öve alatt gyűrődő „gimnaztorkáját”, és a tanksor jobb oldalán tétován megindult felénk. Oroszul senki sem tudott, de erre a helyzetre nem is nagyon számított senki, hiszen az ötvenhatos frontvonalak között nem volt szokás a párbeszéd. Csupán én tudtam oroszul annyit, hogy elemi közlésre elegendő volt. „Nye lzjá na igytyi na masztu” (a hídra felmenni tilos), mondtam. Tekintete sandán rám vetődött, majd megfordult és tétován visszaindult. Visszakászálódott a helyére, becsukta a tetőajtót. Ismét néma csend és képtelen feszültség, majd nagyon távolról ismét hallatszott az ismerős moraj. A moraj egyre erősödött és egyre közelebbről hallatszott, végül ugyanolyan éktelen dübörgéssé vált, mint érkezésük perceiben, csakhogy a tankoszlop tankjai visszafelé kezdtek mozogni. Végül a fölénk tornyosuló tank is megindult hátrafelé és ahogy távolodtak, halkult a zaj, majd morajként ismét a semmibe veszett.

Utószó
Ne tegyen fel kérdést az, akitől a sors még sohasem kérdezte meg, hogy „ki vagy te?” Ne tegyen megjegyzést az, aki másként cselekedett volna és alattomosan araszolva sompolygott volna hátrafelé, de az sem tegyen megjegyzést, aki hamis ideológiába burkolt pártpolitikája szellemében felvállalta ezt a mocsok múltat az azt megelőző és az azt követő időszak szemét elemeivel együtt. Bár a tankok sajnos végül mégis visszajöttek és üzemkész helyzetbe hozott fegyverzettel cirkálva lánctalpukkal sárgaföldig szántották a szolnoki utcákat és a pribékek, kollaboránsok, lojálisak és „tárgyilagosak” ismét visszaülhettek „kiérdemelt” pozícióikba, mégis megváltozott valami viszszacsinálhatatlanul. Megrendült az a rend, aminek abban az időben semmi esélye sem volt. Megrendült, de nem eléggé. Hogy hogyan történt, pontosan csak én, a körülöttem álló 4-5 ember és a tankból kiszálló orosz katona tudja, de hogy miért történt úgy, ahogy történt, az különös rejtély és azt előttünk mindmáig homály fedi. (...) Várhegyi Zoltán sorstársam, barátom és kollégám így írt erről: „Akkor, azokban a napokban mi mindannyian úgy éreztük, hogy bármikor képesek lettünk volna az életünket adni a hazáért”. Hogy ki érti ezt és hányan értik, nem tudni, de mindig vannak és lesznek annyian, amennyi bármilyen körülmények között is képes pályán tartani a tisztességet. Nem feltétlenül sokra van szükség, de valamennyire. „Isten ügyéhez nem kellenek sokan, de jók” (Széchenyi)” - írta dr. Tarkó Mihály. 

(A cikk folytatását 13:00-tól olvashatják)