A Tóth Ilona feletti ítélkezés módja a kommunista diktatúra lenyomata

A Tóth Ilona és társai ellen folytatott ügy az 1956-os perek közül az egyik legismertebb és a legmegosztóbb. A 24 éves orvostanhallgatót 1957. június 28-án végezték ki azért, mert a vád szerint egy évvel korábban brutálisan meggyilkolt egy ÁVH-snak hitt rakodómunkást. Történészek és jogászok a rendszerváltozás óta vitatkoznak azon, hogy Tóth Ilona és társai elkövették-e azt, amivel vádolják őket, vagy sem. A Fővárosi Bíróság 2001. február 19-én kimondta, hogy a Tóth Ilona-ítélet semmis.

Az ügyben kétféle álláspont létezik: az egyik szerint ő és társai valóban elkövették azt, amivel vádolják őket, a másik szerint pedig nem. Tehát nincs egyetértés, s még az sem tisztázott, hogy mi volt Tóth Ilona szerepe a forradalom leverése utáni napokban. A fennmaradt források töredékesek, és a vallomásrészletekből több történész arra következtet, hogy az ügynek léteznek olyan momentumai, amelyeknek nincs írásos nyoma.

Összeállításunkban az interneten közzétett levéltári források és kutatási eredmények alapján bemutatjuk a szövevényes ügy lényeges mozzanatait. Cikkünk pusztán arra vállalkozik, hogy néhány ellentmondás felidézésével emlékeztessen.

A történelmi helyzet

1956. november 4-én hajnalban a szovjet hadsereg általános támadást indított a forradalom leverésére. A küzdelmet továbbra is vállaló forradalmárok illegális sajtótermékek, az Élünk című lap, valamint röpcédulák előállításába és terjesztésébe kezdtek. Az éledő ellenállás egyik helyszíne Budapesten, a Péterfy Sándor utcai kórház Domonkos utcai részlege lett, ahol a röplapokat is előállították. A hatalom hamar tudomást szerzett a csoport működéséről, ezért november 16-án razziát tartottak a kórházban, és letartóztatták az ellenállás egyik vezetőjét, Angyal Istvánt, aztán folyamatosan a csoport többi tagját is.

A forradalom kirobbanásakor Tóth Ilona hatodéves orvostanhallgatóként belgyógyászati gyakorlatát teljesítette a Szövetség utcai kórházban, majd a Péterfy Sándor utcai kórházban az Önkéntes Mentőszolgálat munkáját segítve sebesülteket látott el. A korabeli fotók és fellelhető dokumentumok tanúsága szerint részt vett a diáktüntetéseken, és november 1-től vagy 4-től (?) letartóztatásáig a kórház Domonkos utcai kisegítő részlegének megbízott vezetője volt. November 20-án letartóztatták, majd 1957. április 8-án halálra ítélték izgatás és gyilkosság vádjával, június 28-án kivégezték.

A kórházat biztosító ellenállók egy csoportja november 18-án a Péterfy utcai kórház Domonkos utcai kisegítő intézményébe bevittek egy ÁVH-snak vélt férfit, Kollár Istvánt kihallgatásra állítólag azért, mert a kórházban működő illegális nyomda után nyomozott, ahol röplapokat gyártottak. Az ott tartózkodó felkelők, Gönczi Ferenc és Gyöngyösi Miklós tartva attól, hogy lebuknak, először brutálisan megverték a fiatalembert. Majd a bántalmazásokba bele nem halt férfit Tóth Ilona próbálta – a vád szerint – megölni: először megkísérelte túlaltatni, majd benzint, illetve levegőinjekciót fecskendezett a nyakába, a karjába, a szívébe, s miután egyik gyilkossági kísérlet sem sikerült, a mosdóba vonszolt férfit bicskával szíven szúrta, amit a WC-be dobott, majd hárman eltemették a férfit a Domonkos utcai templom mellett.

Az eljárás ellene izgatás miatt indult, amit később alakítottak át emberülésre. A nyomozás során Tóth Ilona és társai beismerő vallomást tettek, s ezt mindvégig fenntartották.

Az ítélet

„Molnár György ügyész Tóth Ilonára szigorú, Gyöngyösire és Gönczire a legszigorúbb ítélet kiszabását kérte. Mindhárom ügyvéd vitatta a gyilkosság tényét, azzal, hogy hiányzott ehhez az előre megfontolt szándék. Vagyis: »az emberölés akkor határoztatott el, mikor az kezdetét vette, s ez kizárja a gyilkosságot.« Ha ezt elfogadta volna a bíróság, akkor a Kollár-ügy legsúlyosabb ítéleti tétele a 18 éves börtönbüntetés lehetett volna. Kardos János, Tóth Ilona védője még ezt is mondta: »A végrehajtás ideje alatt nem volt józan állapotban, ami szükséges a gyilkosság megállapításához. [...] Javára írandó az életvezetése, felderítő, beismerő vallomást tett...«” – olvasható Eörsi László történész Tóth Ilona – Valóság és mítosz című írásában.

Az ügy számos homályos mozzanata közül az első kétes tény a halott személyazonosságával és az ezt rögzítő jegyzőkönyvvel kapcsolatban merült fel, a vád állításait ugyanis a korabeli orvosszakértői vélemények és több helyen a vallomások sem támasztják alá. „Földváryné Kiss Réka és M. Kiss Sándor történész szerint a Domonkos utcában kihantolt és Kollár Istvánként azonosított holttest nem annak a teteme, akit állítólag Tóth Ilonáék meggyilkoltak. A tetem nem azonos az áldozattal. A tetemben ugyanis sem beletört tűt, sem nyomát tűszúrásnak, befecskendezett benzinnek vagy egyéb anyagnak, sem altatásnak nem lehetett kimutatni. A két bizonyíték (a fővádlottak vallomásai és a holttest vizsgálatáról fennmaradt két jelentés) tehát kizárja egymást, az egyik, vagy mindkettő hamis” – írja A Tóth Ilona és társai per komplex vizsgálata című doktori disszertációjában Szakolczai Attila.

A történész arra is felhívja a figyelmet, hogy: „Az eddigi rekonstrukciók állításaival szemben: november 4-e után (Budapest VII. kerületében) a felkelők senkit nem végeztek ki árulás vagy kémkedés gyanújával.”

Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke többek között a Rubicon történelmi folyóiratban (A Tóth Ilona-per) fejtette ki véleményét az ügyről. Rámutat arra is, hogy: „Noha a tárgyaláson a családtagok tanúként úgy fogalmaztak, hogy azonosították a halottat, a fennmaradt eredeti halottfelismerési jegyzőkönyvek alapján egyértelműen bizonyítható, hogy a halottat a családból senki sem látta.” A rokonok csak a holttestről készült fotó és a bemutatott ruha alapján azonosították a férfit.

„Eörsi László megpróbálta cáfolni a szabatos azonosítás elmaradását. Szerinte vagy elvesztek azok a felismerési jegyzőkönyvek, amelyek akkor készültek, amikor a holttestet megmutatták a rokonoknak, vagy pontatlanul írták le vallomásukat” – írja Szakolczai Attila.

A másik perdöntő bizonyítékkal, a késsel is gond van, hiszen 1957. január végéig nem keresték, pedig a december 4-én történt feltáró vallomás alapján könnyen megtalálható lett volna. Ráadásul Tóth Ilona a tárgyaláson föl sem ismerte: a kést fémnyelűnek írta le, amit felmutattak, annak pedig műanyag volt a foglalata és az orvosszakértői véleményben az áll, hogy a bicskán nyomokban sem lehet vért kimutatni.

Folytatjuk...

(A borítóképen: A mai napig kérdéses, hogy koncepciós per áldozata lett-e az orvoshallgató)