Határtalan boldogsággal készültünk

A készülődés már adventi időszakban elkezdődik. Gyermekkoromban ilyenkor már hóval köszöntött be a tél. Örültünk, mert szánkózhattunk, de ha a szél feltámadt és összehordta a havat ez nem sokáig tartott, nagy falakat épített, nehezen lehetett közlekedni. Mégis szerettük ezt az időszakot, vártuk a Megváltó születését, eljövetelét. Soha nem felejtem – ami bizony régen volt már – milyen határtalan boldogsággal és gyermeki örömmel készültünk a szent ünnepre. Mindenki – felnőtt és gyermek – adott egymásnak egy szerény ajándékot, amit legtöbbször magunk készítettünk, hiszen a boltok polcai nagyon szegényesek voltak. A ma tapasztalható vásárlási láznak nyoma sem volt. Ezeket az ajándékokat a szeretet adta, pénzbeli értéke nem volt, mégis örömet tudtunk vele kelteni, ami ma már ritkábban élhető át. Akkor még villany sem volt minden háznál, petróleumlámpa adta a világítást. Apám citerán karácsonyi énekeket játszott, az alkalomhoz illően azzal kezdte: „Dicsőség mennyben az Istennek”, s mi énekkel kísértük.

Amikor sötétedett, jöttek a kántálók, megzörgették az ablakot, s megkérdezték: szabad az Istent dicsérni? Énekkel fejezték be jövetelüket. Kicsit később a betlehemesek csörgős bottal jelezték jövetelüket. Díszes volt a ruhájuk. Az egyik pásztor kezében házikó, kis jászolban, széna között kisbaba, ő volt a kis Jézus. A pásztorok énekeltek és a botokkal verték az ütemet. Nagyon megható volt, sokáig elhallgattam volna, de mentek a következő házhoz. Együtt volt a család, nagyon szerény körülmények között ünnepeltünk. Tudtuk, hogy a karácsony Jézus születésének az ünnepe. Az éjféli misére mindnyájan elmentünk. Ilyenkor mindig eszembe jutnak ezek a szép gyermekkori emlékeim, s jó lenne ha a fiatalok is átvennék az ünnepi együttlét örömét.