Szerinte a mosoly a legjobb gyógyír

A szakma és betegei által is elismert gyermekgyógyász a Semmelweis-díjas dr. Fehér Annamária, aki a megyei kórház Velkey László Gyermekegészségügyi Központjának főorvosa. Pácienseinek köszönhetően Szent-Györgyi Albert orvosi díjra is felterjesztették két ízben, amiről csak néhány szavazat híján maradt le. Saját bevallása szerint mégis kevesen ismerik őt jól. Személyes szférájába engedett most némi bepillantást nekünk.

A gyermekek iránti szeretet, ami minden nőben megvan, vonzott a pályára.

– Életem maga a kaland, a megpróbáltatás, tele kihívásokkal. Ez segített abban, hogy mindig megújulhassak, alkothassak. Orvosként a betegek és elesettek segítése vezetett egy életen át. Gyermekkoromtól kezdve gyógyító szerettem volna lenni, de keményen meg kellett dolgoznom azért, hogy gyermekgyógyász lehessek – osztotta meg dr. Fehér Annamária. – 1977-ben, amikor befejeztem az egyetemet, az akkor hiányszakmának számító fül-orr-gégészeti munkámmal párhuzamosan dolgozhattam csak a gyerek­osztályon. Négy év múlva lettem gyermekgyógyász, majd a későbbiekben endo­krinológia és gyermekpulmonológia irányában specializálódtam.

Mosollyal is gyógyít

Beszélgetőtársunkat arra kértük, hogy idézze föl a kezdeteket.

– A gyermekek iránti szeretet, ami minden nőben megvan, vonzott erre a pályára. Abban pedig, hogy segíteni tudtam nekik, a szakmai tudáson túl, intuíciómnak köszönhetem. A gyerekek kevesebbet beszélnek a bajaikról, mint a felnőttek, ezért komoly szerep jut a megérzéseknek, empátiának. Számomra a beteg mindig egy kedves, hozzám segítségért forduló valaki, akivel úgy kell bánnom, mintha a saját gyermekem lenne. Mindig szeretném megnyerni őket közvetlenséggel, szeretettel. Szerintem a mosoly az egyik legjobb gyógyír. A pácienseim soha nem látták rajtam, ha gondom volt. Ezt annak köszönhetem, hogy magammal jól kijövök, pedig nekem is voltak nehéz időszakaim. Az emberség gyakorlásában különösen meghatározó volt számomra az a 3 és fél év, amit Fekete-Afrikában töltöttem – árulta el a gyermekgyógyász.

Afrika kihívása

Vágyott rá, hogy szegény gyermekeknek segítsen egy másik kontinensen.

– Fiatal voltam még 1987-ben, amikor megkerestek a minisztériumból, hogy vállalnám-e Tripoli kórházának kardiológiai centrumában a szakorvosi állást. Kihívásnak éltem meg, ezért nem sokat gondolkodtam rajta. Odakerültem egy háború utáni országba, ami elegendő élelem és szociális ellátás nélkül létezett. A más kultúrájú és vallású emberekkel hosszabb időbe telt elfogadtatni magam. Ugyanakkor ott valóban rá voltak szorulva az orvosra. A melegséget, szeretetet, hálát és megértést, amit kaptam tőlük, máig a szívemben őrzöm. Ebből magam is emberséget, az embertársaim iránti tiszteletet és alázatot tanultam – mesélte a főorvos.

Generációk orvosa

Férjével az egyik Kanadába repülő járaton ismerkedett meg egy epilepsziás Fülöp-szigeteki kislány görcsének megszüntetése kapcsán.

– A családi körülményeim miatt kanadai munkavállalásra nyílt lehetőségem. Akkoriban, 2000-ben kezdtük el Miskolcon a gyermeksürgősségi osztály megszervezését, ezért úgy éreztem, hogy mégis itthon kell maradnom. A gyermekünk is Magyarországot választotta. Az osztályon kezelt betegek között nagyon sok volt a kábítószeres fiatal, ezért ifjúsági gondozókkal és a rendőrséggel együttműködve karitatív munkába fogtam. Mindig igyekeztem olyasmivel foglalkozni, amiből hiány volt, de a legnagyobb sikeremnek azt tekintem, hogy azok, akiket egykor kezeltem, annyira bíznak bennem, hogy az unokáikat és a dédunokáikat is elhozzák hozzám még a mai napig is – zárta.