2019.04.08. 17:44

A művészet a lélek kizökkentése, a slam legfeljebb csak csiklandoz

Miskolc - A Miskolci Slam Poetry állandó résztvevője, egyik meghatározó egyénisége a kezdetektől műveli a műfajt, és számos hazai versengés győztese. Interjú: Irlanda Kristóffal.

Az első győzelmét úgy aratta, hogy nem is tudott róla. Irlanda Kristóffal készítettünk interjút, amelyből egyebek között megtudható: mi a slam általában és neki külön is mit jelent. Szó van még színházról, művészetről.

Mivel foglalkozik most, hogyan következik ebből a slammelés?

Jelenleg a Miskolci Egyetem osztatlan magyar–etika tanár szakán vagyok harmadéves. Dolgozom itt-ott, de a munkáim soha nem kötődtek a slamhez, ez hobbi, nem megélhetési opció, maximum témát meríthetek a munkahelyeimből. Az első miskolci slam poetry-verseny volt az első versenyem, nem emlékszem, pontosan az hány éve is volt, olyan 6-7 lehet. Elsőnek nyilván, mint a legtöbben verseket, rapszövegeket írogattam, aztán megkerestem Barcsai Lászlót a szövegeimmel, aki mondta, hogy van ez a szabadabb stílus, menjek, próbáljam ki magam. Az első miskolci slamverseny megnyerése akkor nagyon megdöbbentő volt számomra, amikor kimondták a nevem, azt hittem, csak a versenyzőket sorolják, így nem is indultam a színpadra átvenni a könyvjutalmam, úgy szólt oda egy ismerősöm, hogy „Kristóf, menj már, te nyertél”, mondom „ááhh, dehogy is, most csak névsorolás van”. Elég nagy lökést adott a folytatáshoz, visszajelzés volt, nem arról, hogy valamit jól csinálok, egyszerűen csak arról, hogy tetszett nekik, az, amit csinálok, fontos különbségnek érzem ezt.

Számos szép sikert maga mögött tudhat; melyek a legemlékezetesebbek, legértékesebbek?

A díjak, helyezések nyilván jó érzéssel töltik el az embert, egyfajta fröccs az egójának, de ezeket sosem szabad tényként kezelni. Az első hely nem jelenti azt, hogy valóban első helyezést érdemel a versenyző, az, hogy tíz pontokat kap, még nem feltétlen jelenti, hogy jó. Ez egy szimplán szubjektíven értékelhető műfaj, nyilván vannak alapszegmensek, amik, ha működnek, akkor nagy valószínűséggel jó lesz az előadás, gondolok itt színpadi jelenlevésre, orgánumra, szövegkoherenciára, relevanciára és így tovább, de mindezek megléte, helyes használata sem feltétlen jelent automatikus sikert, hiszen minden alkalommal öt random ember, öt random pontozása dönt. Nem hiszek teljesen a szakmai zsűri létében, persze nem ugyanaz, ha olyan ül a zsűriszékben, aki még életében nem hallott egy slamet sem, vagy olyan, aki rendszeres közönségnek számít; de minden esetben közrejátszhat szimplán a szimpátia, az időzítés (ki után lép fel a színpadra az adott slammer), a közhangulat, hogy hanyadik fellépő a verseny során, hogy mennyit ivott a zsűri és még sorolhatnám. Olyan műfajról van szó, ami elég sok komponensből áll, egyszerre nevezhetjük könnyű műfajnak, és az aktuális pillanatnyisága végett végtelenül összetettnek. De fontos, hogy mindez csak pillanat. Tűzijáték, ott, akkor villanunk, és hangosak vagyunk de mindez elúszik az éterben, talán egy-egy sor vagy hangulat megmarad a hallgatóságban, de semmi több, mert nem ez a funkciója, hanem, hogy ott, akkor hangulatot keltsünk és pillanatot uraljunk.

Sok esetben adott témák vannak egy-egy versenyen – ha nem, milyet választ?

A témaválasztásban elég sokat változtam, úgy gondolom. Régebben előszeretettel nyúltam csak és kizárólag politikai tematikához, ez ma már lerágott csontnak tűnik. Átvonultam a tágabb közegre, egyértelműen és láthatóan hatást gyakorló politikai témáktól a sokkalta személyesebb hangvételű problémákhoz, mint például a tinédzserkori függőségemhez, egy párkapcsolat végéhez, a valláshoz való viszonyomhoz, a felnőhetetlenségemhez, és így tovább. Ezek a szövegek, mindig engem tartalmaznak, de közben olyan kérdésekkel próbálok meg foglalkozni, ami reményeim szerint másokat is foglalkoztatott már, viszont nem plakátokról vagy hírportálokról értesülnek róla, hanem a naplójukból, baráti csevejekből. A slamnek hatásosnak kell lennie, ez gyakran átcsaphat hatásvadászatba, de maradva a még egészséges formájánál, a hatást sokféleképpen el lehet érni. Az egyik ilyen a szavak adta dallamvilág, ritmika. A magyar nyelv szavai elég dallamosak, így könnyű velük játszani, és sokszor egy hosszabb ideig tartott ritmika elragadja a fület.

Ismereteim szerint kevesen nyomják a műfajt hexameterben, ön miért, milyen pluszt ad a nyelvi zsenialitáson kívül?

A hexameter számomra nagyon kedves versmérték, olvasva megénekelteti a szemet, hallva pedig valamiféle szerkesztettséget, tudatosságot, ritmusérzéket és könnyed dallamosságot sugall, ez sokszor meggyőző tud lenni egy slamversenyen. Az viszont, ahogy mondjuk ezeket a sorokat, a szavalást megszégyenítő tud lenni, persze ez azért is van, mert nem szavalásról van szó. Egy szavalás során a rétor soha nem hangsúlyozhatja, hogy az adott sor épp hexameter, kifejezetten rejtve kell hagynia, hogy csak mögé hallva érezze a közönség, itt hexameterről van szó. A mi esetünkben ez nem így történik, sokszor egyértelművé tesszük, ebben van egyfajta magamutogatás is szerintem, hogy „na nézd, én tudok ám ilyet is”, de leginkább azért történik ennyire modorosan ezen sorok elhangzása, mert egyszerűen nagyobb hatást vált ki a hallgatóságból, már-már azt az érzetet kelti, hogy énekel a színpadon álló slammer.

Úgy tudom, érdekli a színház, hobbi, vagy vannak komoly tervek is?

Idén szeretnék jelentkezni a színműre, sokat szeretnék javítani a színpadi jelenlevésemen, kiállásomon, hangomon. Régi tervem már a színészkedés, de soha nem szedtem össze magam eléggé ahhoz, hogy jelentkezzek is. Sok reményt nem fűzök hozzá, és nem gondolom, hogy a slam az jó alap lenne, maximum abban a tekintetben, hogy van egy magabiztosabb színpadra állásom, de a slam soha nem volt és soha nem is lesz színészkedés. Mindenesetre örülnék neki, ha felvennének és kikupálnának, mert a színpadról mindig úgy gondoltam, hogy az egyfajta üres tér, amit a rendező mint Isten megtelíthet arra érdemes dolgokkal, élőlényekkel, színészekkel. Egyelőre nem érzem magam arra érdemesnek, hogy velem töltsék meg az üres teret, ezért jött a slam, itt én magam vagyok a rendező, a forgatókönyvíró és a szereplő, és az sem baj, hogy mindez egy kisiskolás-köntösben van megteremtve. Viszont szeretnék már komolyabb dolgokba is belekezdeni vagy egyáltalán: komolyan venni valamit.

Legutóbb a Miskolci Egyetemen hozott el egy trófeát, milyen volt ez az egyetemi megméretés?

A mostani miskolci verseny intellektuális prostitúció volt a részemről, csak és kizárólag a pénz miatt mentem, ez szomorú, de őszinte. Az meglepett, hogy nem szóltak a szervezők a Miskolci Slam Poetry vezetőjének és jó barátomnak, Barcsai Lászlónak a rendezvényről. Azt vártam, hogy ő is zsűriben lesz, észszerű lett volna, de nem, még csak szólva sem lett, hogy lesz ez a rendezvény, érdekes a kapcsolattartás ilyesfajta negligálása. Nem ez volt az első egyetemi slam, már korábban volt, ugyanezen a helyen, de akkor mindenféle műfajt lehetett hozni, még regényt is. Összességében a slam sokkal ismertebb dolog is lehetne, mint amennyire ismert jelenleg. Komolyabban is vehetnék, és soha nem szabad teljesen komolyan kezelni. Úgy értem, mindez soha nem fog felérni egy komolyabb lírához, már alapvetésében ellentmond mindannak, amit számomra a költészet jelenti. A költészet az időtlenséget kívánja megragadni, a slam a pillanatot, a művészet a tarkovszkiji meglátás szerint a lélek kizökkentése, a slam maximum csiklandoz, időnként még azt sem, és hogy semmit nem akar a lélektől, az is biztos.

Pap Gyula