„Mindig, ahogyan az élet engedi”

Miskolc - Lélekvirágok címmel nyílt kiállítás Bánki Ákos festőművész munkáiból a Miskolci Galériában. A Lőrincz Judit művész-restaurátor rendezte, április 13-ig látogatható tárlat anyagának nagy része a galéria alkotóházában készült, a művészt foglalkoztató, közelebbről először egy 2012-es sorozatában vizsgált témájának továbbgondolása, kiteljesítése. Interjú Bánki Ákos Barcsay-, Mazsaroff-díjas, Műút-nívódíjas alkotóval.

Készítettem fotókat a blogomra a miskolci kiállításáról. Azt vettem észre, hogy a kamera képtelen visszaadni a festmények színét olyannak, amilyennek a szemem látja. Milyen színek ezek?

Lehet, ez részben technikai kérdés: ha a fotós egy képre beáll, és másfél óráig próbálgatja, szerintem valamit vissza tudna adni belőle. Érdekes egyébként, mostanában én is a színeken gondolkodtam. Több mint háromnegyed évig fehér képeket festettem, színes alapon, krétával. A miskolci kiállítás előtt próbáltam magam visszaszoktatni a színekre. Különböző keverésekkel, egymásra fedésekkel kerestem a személyesebb tónust, hogy ne az a tubusos márkájú legyen, a formák mellett a színnek a hordozón is legyen pszichikai jelentése. A vörös fantázianeve például chili: nem is igazán vörös, nem is narancs, hanem valahol a kettő közötti tartomány.

Mi az oka, hogy éppen most kanyarodott vissza a saját törvényű művészete útján egy korábbi témájához, a Lélekvirágokhoz?

Amikor felmerült a kiállítás lehetősége, eszembe jutott a korábbi tizenkét lapos Lélekvirág-sorozatom, 2012-ből. Arra gondoltam, kiállítom ezeket a munkáimat – egyben még sehol sem voltak láthatóak. De néhány darabja már nincs is meg, eladtam, gyűjteménybe került, és egyébként is azt éreztem, ebből a sorozatból még bennem maradt további képek lehetősége. Kellene ezzel még foglalkoznom. Megkérdeztem, kaphatnék-e alkotóteret a Miskolci Galériától, és meglátjuk, mi lesz. Megkaptam a lehetőséget. Az alkotóházban dolgozhattam három héten keresztül. Egyedül voltam, erre tudtam csak koncentrálni, egyszerre három képen dolgoztam. Gyorsabban tudtam reflektálni magamra és a bennem lévő folyamatokra. Nem újrafesteni akartam a régit, hanem folytatni: hiszen az elmúlt öt évben is sok minden történt bennem, és körülöttem, ezeket az élményeket dolgoztam fel új képeimen. Próbáltam továbblépni – a körszerű virágformával, a hálók sűrítésével, kipulzálásával, kifröccsenésével. Robbanásos, nagyobb formákkal. Mindegyik kép a bal fentről jobb felé irányuló metódusból indult el, és úgy alakult át. Elindítottam, és hagytam. Az eszközben sem úgy álltam hozzá, mint a régi képekhez. Azokat ecsettel festettem, ezeket szórófejjel, locsolóval. A vége felé a kép összesűrűsödött négyzetté – utólag jöttem rá, hogy ez minek az élménye. Kiálltam az alkotóháznál cigizni, és azt vettem észre, hogy amit kint látok, bent ott van: megfestve. Ez teljesen tudat alatti – a fények, a miliő: egy idő után már hatott rám a környezet. Ez tök jó, örültem neki. Az új képek továbbmentek a régieknél, elkülönültek azoktól, és a végén már az volt az érzésem, nem is biztos, hogy ki kell állítani a régi olaj-vászon, vonalas képeket. De Judit, aki régóta ismeri a munkáimat, azt mondta, nem lehet kivenni a kiállításból azokat sem, mert valamit megmagyaráznak belőlem. Én máshogyan látom, de az övé a frissebb szem. Engedtem.

Ezt a témát teljesen lezártnak tekinti, vagy olyasminek, amihez valamikor – bármikor – visszatérhet a művészete?

Tizenöt éve vagyok a pályán. Lélekvirág, Pszichikai tér, Dionüszosz álma… ezek a nagyobb sorozatcímek. Észrevettem, hogy ezek nem futnak ki, nem lezárhatóak. Ezért is volt jó, hogy a galéria számára előre meg kellett adni a tárlat címét, mert tudtam, hogy újra az a fajta képi megfogalmazás izgat, amit lélekvirágoknak neveztem el. Most valószínű, egy ideig nem festek lélekvirágokat, mert telítődtem. Ami nem baj, ilyenkor szoktam valami mást elkezdeni. Feltöltődöm, de nagyon le is eresztek, elfáradok.

Mitől függ, amikor megengedi magának, hogy teljesen új témával foglalkozzon, amit a nagy sorozatcímek már nem fednek le?

Csinálom, kutatom, benne vagyok, elérek valamit, ami után megtorpanok és nem tudok tovább lépni. Vagy mert azt veszem észre, hogy ismétlem magam, ismétlem a képet. Kiüresedik a tartalom. Elfárad kicsit. Mint az írásnál. Megírod, jó az, de: mégsem „az”. Ilyenkor vagy nem dolgozom egy ideig, vagy találok magamnak egy problémát, hogy mi felé kellene tartanom. Vagy jön egy olyan új élmény, ami segít. Jó, mert van a váltás, kiderül belőle valami, ami nem volt eddig az érdeklődésem előterében. Nagyon sokáig benne ragadok a problémában, nem tudok tovább menni. Ilyenkor van az, hogy csinálni kell. Lesz csomó rossz kép, és ez az egész egyszer csak kidob valami megoldást, formailag vagy érzésben. És akkor azt lehet tovább vinni, amíg van erő, lelkesedés.

A címadás az alkotó és az alkotás felől értelmez, de a nézőnek szóló ajánlatként is működik: amit nézek, az lélekvirág, valami ezoterikus-romantikus fogalom képi megjelenítése. Bizonytalan vagyok benne, hogy a megnevezés jó vagy nem az. Nem köti-e túlságosan a nézőt, aki mondhatja persze: ezek itt Bánki Ákos lélekvirágai, mások, mint Mattis Teutsch János lélekvirágai vagy amilyennek a sajátomat képzelem.

A címadás szükséges rossz. De ha nem adnék ezeknek a sorozatoknak címet, azt gondolom, a nézőnek nem lenne kiindulópontja. Kell adjak ugródeszkát a számára. Nem engem kell keresni ezekben a képekben, hanem a nézőnek kellene önmagát keresnie bennük. Álljon ott, nézze és érezze, elkezd-e rá hatni. A lélekvirág címre sok minden elindulhat az agyban. A cím nélkül mondhatná: ez egy paca, ez egy „izé”. Mattis Teutsch képeit élveztem, nagyon avantgárd – voltaképpen tájképeket is lélekvirágnak nevez. Az én címadásom utalás erre a hagyományra, amit megtaláltam, amihez kapcsolódom. Én is szeretem, ha a címben legalább egy nagyobb átfogó problémakör megfogalmazódik, amiben el tudok indulni, és majd megtalálom magamban ezt az egészet.

Én a megnyitó másnapján jutottam el a kiállításra, a teljesen üres galériában magamban voltam a képeivel. Borzasztó erővel hatott rám a látvány, azt éreztem, hogy valami fontos történik velem. Először láttam ezt, felfogtam, hogy az első benyomás élménye megismételhetetlen, nehezen kapok levegőt. Az volt a kérdésem saját magam számára, van-e értelme az érzésemet pontosan megfogalmaznom, van-e szó rá egyáltalán, amit érzek a hatalmas, keretezetlen képek között – mintha ez az egész a formáival, a színeivel, a szándékoltságával és a véletlen képalkotásával, a falba vert szögek brutalitásával egyetlen nagy folyamat lenne.

Sok néző ilyenkor elkezd befelé is figyelni, hogy ő mit érez. „Most a lelkemre kell figyelni” – ha a képek megindítják a nézőt, akkor elértem a szándékomat.

Ez egyébként erre a helyre készült kiállítás? Úgy értem: amikor festett, belekalkulálta a teret is, ahol a munkái láthatóak lesznek?

Emlékeztem rá, hogy ez jó tér. Nagy, kockaszerű, és magas. Azért döntöttem úgy, hogy egyforma méretű képeket festek, két méterszer kettő tízeseket, mert tudtam, hogy a plafon nem szorítja majd be őket. Lesz terük. Ezek a nagy képek nem feltétlenül lesznek monumentálisak, a szónak abban az értelmében, mint például a Feszty-körkép, de az emberre normálisan tud majd hatni a látvány, mert valamennyire elvész a térérzete. Nem lesz se túl nagy, se túl kicsi – ez járt a fejemben. Festés közben arra gondoltam: egy-egy verzióból legyen két-három olyan darab, amit majd variálhatunk. Érvényesüljön a folyamat, a flow, meglegyenek azok a pontok, a kiállításrendezésnél az a fajta dramaturgia, amellyel a látvány fokozható, a képek nem kioltják, hanem segítik egymás hatását. Ez nagyjából felszabadított, mert tudtam, hogy ez speciálisan nagy tér, nem a térhez kell festeni, úgymond, a képeket. Az volt, hogy egy kicsit nagyobb lehet az átlagembernél, túlléphet az emberen maga a képméret, és akkor majd a térrel együtt lehet, hogy tágul. A képeket, amiket 2012-ben csináltam úgy festettem keret nélkül, hogy belekalkuláltam: ha felfeszítem őket, visszafordul, előretolakodó formává válik. Az újakat már kifejezetten úgy festettem, hogy tudtam, nem lesz keretük. Hogy így is, meg úgy is jó legyen. És végül a térben derült ki, hogy csak a tetejét szögeljük le: így megtartja a lebegését, a nyitottságát. A képek még tudnak lélegezni, nincsenek lefojtva. Nem is biztos, hogy úgy kell nézni, mint a múzeumi képeket.

Látja is maga előtt, milyen lenne keretben?

Látom, de ez ízlés kérdése. Valakinek így tetszik, valakinek úgy. Ha legközelebb ilyet csinálok, van rá ötletem, hogy jobban kihasználom az anyagnak azt a fajta szabadságát, amit az ad, hogy nincs kerete. Gondolom, minden alkotónál van ilyen lecsengés, ami új kiindulópontot ad. A határidő vagy a kiállítás a pillanat, amelyik megállítja az alkotást. Nem lehet végtelenségig otthon, a műteremben csinálni. Lehet, hogy amikor legközelebb kiállítom ezeket a képeket vagy ezek egy részét, más címet adok a tárlatnak. Most ez így: ilyen. Azért örültem neki, hogy ez a címe, mert talán ebben a közegben, amiben ezt most kiállítottam, inkább kiindulópontot ad, mint bezár.

Világos. Nem akartam elvenni az örömét. Mondja: egyik problémából következik a másik. A saját léptékével: mekkora lépések ezek. Mennyire előre gondolkodik?

Mindig, ahogyan az élet engedi. Úgy megyek tovább.

A képeiről nehéz eldönteni, mennyire tudatos, mennyire a véletlennek teret engedő alkotások. Látni a rétegzettséget, az irányított vonalakat, de a megfolyásokat is.

Van erre jó szó: tudatossá tett véletlen. A véletlen kiszámíthatatlan, és ezt tudatosan használom. Amikor elengedem magam, kontrollálatlanul akarok valami formát létrehozni, hogy meg tudjam vizsgálni, és keressem, hogy utána hogyan tudok belőle tovább lépni. Mint a free jazz-koncerten: elkezdenek játszani egy hangon, elindul valami a partitúrából, mert valahonnan el kell indulni, aztán szétesik, szétfújják, és a végén lezárják. Ez is ilyen folyamat: lehetnek benne véletlenek, de ezek a véletlenek már megszerzett tapasztalatok. Engedek a folyamatoknak: látom, kontrollálom, nem kontrollálom. Ezek pont ugyanígy vannak a képekkel: tudatos vonalak, nem tudatosak, rétegződések, egy csomó minden vizsgálata egy képen belül, abból, ami bennem van. És egyszer befejezem a képet. Lehet, úgy fejezem be, hogy nem tudom, mi van és egyszerűen kivárom a holnapot. Majd akkor megnézem, hogy mi lett.

Könnyen rá tudja mondani, hogy kész, ennyi? Így van jól?

Nem azt mondom, hogy így van jól. Hanem azt: ennél nem tudok többet. Most. Most hagyom. Megyek a következőre. Miskolcon azért volt jó, mert rövid idő alatt intenzíven dolgoztam. Levettem a képet, tettem fel másik vásznat. De ugyanúgy van általában, ha a műteremben dolgozom: ezzel a képpel most ennyit tudtam csinálni, tovább kell mennem. Sokat gondolkozom, sokszor elrontom, nagyon sokszor átfestem. A miskolci kiállításon is van képem, a nagy sárga, az alatt legalább négy másik kép van. Nem tetszett, nem tudtam folytatni. Mentem tovább. Megint elővettem. Végül lezártam. Megszáradt, eltettem. Sokáig gondolkodtam, hogy visszanyúljak-e hozzá, de úgy voltam vele, megtartom, mert egy kicsit ki is lóg a sorozatból. Utal valamire, ami előtte volt. Meg lehet valaminek a kezdete. Most és így egyszerűen vége van, mint egy szexnek.

Bujdos Attila

[related-post post_id="4184342"]

[related-post post_id="4151298"]