Akinek négy tanítója volt…

Gibárt - Meglátogattuk a Gibárton élő asztalosmestert. Szekrényei kincseket rejtenek.

„Nekem négy tanítóm volt. Az apám, a mesterem, az Isten és az élet” – foglalta össze röviden életét Schubert László asztalosmester, akit hétfőn látogattunk meg Gibárton, a műhelyében. Ő még az igazi fával dolgozó asztalosgenerációhoz tartozik, aki nem előre leszabott bútorlapokból csavaroz össze ezt-azt, hanem az ajtó, a szekrény vagy a polc minden egyes négyzetcentiméterét saját két kezével munkálja meg. Vannak persze modern gépei is, de műhelyének szekrényeiben és polcain három generáció kéziszerszámait őrzi. Mint fogalmaz, nem szabad kidobni semmit, és különben is, nagyapjának és édesapjának (akik szintén asztalosmesterek voltak) megígérte annak idején, hogy a műhely kincseit megőrzi, sőt továbbadja a következő generációnak. Erre van is remény, hiszen az egyik fia szintén az asztalosmesterséget választotta, most Ausztriában dolgozik.

Erre a munkára születni kell, ezt szeretni kell."-Schubert László

„A fiamnak”

– A műhelyem valamikor istálló volt, az 1700-as években épült – kezdi az idegenvezetést László, és rögtön beinvitál bennünket. A méretes asztalon hatalmas tölgyfaajtó két szárnya. – Bejárati ajtó lesz, ezt a fiamnak csinálom. Az apám azt tanította, hogy a bejárati ajtónak meg kell lennie legalább két méter szélesnek, hogy kiférjen rajta a koporsó – osztja meg velünk László az asztalosok bölcsességét. Az ajtó persze gyönyörű, de van még rajta munka, a mester rögtön meg is mutatja, hogyan lehet tükörsimává varázsolni a felületét egy egyszerű vasszerszámmal. – Itt tanultam meg a mesterséget – simítja végig a kopottas gyalupadot. – Több mint ötvenéves. – Ezt a fűrészreszelőt pedig még a mesterem adta nekem, veszi elő a szerszámot a falra szerelt kis szekrényből. Minden eszköznek ismeri a német nevét is, mert az édesapja tudott németül. László is megtanult, amikor Németországban, majd Ausztriában dolgozott. Csak baleset érte, rokkantnyugdíjas lett, így hazaköltözött.

Nem tud leállni

László nagy becsben tartja modern, elektromos gépeit is, a körfűrészt, a szalagcsiszolót, a marógépet, de a mester szerint hiába akármilyen modern gép, ha nincs hozzá emberi kéz.

– 1970-ben mentem ki Németországba dolgozni. Ott sok mindent megtanultam. Becsületet és korrektséget, ami sajnos nálunk hiányzik – állapítja meg, hozzátéve –, ma már nagy munkákat nem vállalok, inkább csak apróságokat. Nem tudok leállni.

Elővesz egy kisméretű szekrényajtót, javításra van nála, még a dédanyáink korából való. Hát ez is milyen munka? Valaki elrontotta ezzel a dísszel – mutatja a nem odaillő toldást. Erre zárat szerelek. A miskolci régiségvásárban találtam hozzáillőt. Mert az sem mindegy, merre fordul a kulcs – avat be kicsit a szakmába bennünket, azzal folytatva, hogy már a fa anyagából tudni lehet, szegény vagy gazdag emberé volt-e a szekrény. Mert ha valaki szegény volt, akkor fenyőből készíttetett magának bútort, de a gazdagok nemes fából, dióból vagy cseresznyéből.

Előkerül egy ősrégi vasalás is az egyik polcról. Kiderül, ez még Rákóczi-korabeli, a legelső vasalások egyike. Aztán itt vannak három generáció kézi gyalui. László nem ad el semmit, őrzi őket, mint mások a családi ékszereket. Van olyan is, amibe az 1900-as dátumot ütötték. Azok a legértékesebbek, amelyekbe évszámok is vannak.

Két hokedli

– Egy gyalut egyébként úgy kell elkészíteni, hogy három generációt is kiszolgáljon – hívja fel a figyelmünket. Majd eszébe jut egy régi történet, szeretett mesteréről, Kocsó Lászlóról.

– Azt mondta a mesterem, seperjem ki a műhelyet. Én meg azt válaszoltam, hogy ne nekem adja a sepregetést, mert amíg a többi tanuló kitakarít, addig én megcsinálok két hokedlit. Így is lett. Azt mondta a mesterem, vidd el fiam Miskolcra, add el. Úgy tettem, ahogy tanácsolta, 100 forintot kaptam a két hokedliért. A mesterem pedig azt mondta, tedd el fiam a pénzt, az a tiéd! Akkor voltam 16 éves – zárja a történetet.

Kérdezzük tőle, mitől szép az asztalos szakma.

– Mitől? Hát a fától. Már a fűrészpor illatából meg kell tudni állapítani, hogy milyen fáról van szó. Erre születni kell, ezt szeretni kell! – fogalmaz.

Büszke az alkotásaira

Schubert László nagyobb munkái, melyekre nagyon büszke: a fancsali evangélikus templom padjai és főbejárati ajtaja, a parókia ablakai, Gibárton a református templom bejárati ajtaja, Boldogkőváralján a római katolikus parókia ablakai, ajtajai, a templom barokk ajtaja, amit valaki baltával vert szét. Ezt renoválni kellett. Ináncson az iskola (László itt volt diák) főbejárati ajtaja, Vizsolyban a posta épületének nyílászárói és beépített szekrényei, Kazincbarcikán a valamikori BVK beépített szekrényei.

Hegyi Erika