Salat Lehel: „Ez az, amire mindannyian vágyunk”

Miskolc - A szerelem végtelensége. Gazdag érzelmi élet. Amihez kevés a szó. Interjú: Salat Lehel színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjával.

Az ember megjárja a poklot, mint ahogyan én is, többször. Ezt mondja. Ez az interjú, az érzelmi élet gazdagsága kapcsán mégsem a sötét lehetőség mélységei­ről szól, sokkal inkább arról a szépségről, amit eddigi életében megtapasztalt. Szerinte mindenki képes bejárni a saját lelke zugait, és képes rá, hogy kiemelkedjen a földhözragadtságból. Ez az a pont, amikor nem állom meg, és rákérdezek: nem jelent-e előnyt, vagy szerencsét számára, hogy színpadi szerepek is rákényszerítik az érzésekben elmélyültebb életre?

Salat Lehellel beszélgettem.

- Szőcs Artur Csongor és Tünde rendezésében a Kalmár szerepe az öné, de az előadás egy pontján Csongor jelmezé­ben lép a színre, az addigi Tudóssal, Keresztes Sándorral, aki ekkor Balga ruháját ölti magára. Olyan ez, mintha Szőcs Artur Harag György 1984-es, legendás, kolozsvári Csongor és Tünde rendezése előtt tisztelegne: abban ön volt Csongor, színészkollégája, Balga. De értelmezhetjük úgy is ezt a pillanatot, hogy a szerelmi állapot: kortalan. Ez mindenesetre reményt keltő állítás: az érzések nem vénülnek, bármikor lehet emelkedetten élni, bármikor lehet akarni a lehetetlent.

- Az emberi élet nagy lehetősége megélni a szerelem végtelenségét, kiteljesedni benne, azt érezni, hogy minden lehetséges, semminek nem érezni a súlyát, nehézségét. Ez az, amire mindannyian vágyunk. Hogy ez kinek hányszor vagy mennyire adatik meg egy életben – az nagy kérdés. Én szerencsésnek mondhatom magam – nagyon gazdag érzelmi életet éltem és élek most is. A társamtól, akit szeretek, aki hozzám tartozik, jó háromszáz kilométer választ el – ez is a szerelem egyfajta dimenziója. Közöttünk ott a fizikai tér és az élet fogalmazza a kérdést, hogy az ember miként van otthon saját sorsában. Szerintem semmit nem tud behatárolni a távolság, ha gazdag érzelmi szinten, magas hőfokon élünk egy kapcsolatot. Nem arról szól az életünk, hogy mennyi valós fizikai időt vagyunk együtt, így minden találkozás az újralátás örömét is belopja az életünkbe.

- Érdemes megjegyezni: a távolság irodalmi probléma is, Csongor szintén távolságokkal küzd.

- Csongor nagyon fiatalon indul el a keresés útján. A saját életemben többször is arra a következtetésre jutottam, hogy nem keresni kell a boldogságot, az igazi társat. Önmagad életében kell jelen lenned olyan érzelmi töltéssel és nyitottsággal, hogy felismerd, amikor vele találkozol.

- Ezt most gondolja így, vagy már akkor is így látta, amikor 1984-ben Csongor szerepére készült?

- Akkor tele voltam kétségekkel – magammal és a világgal szemben is. Csongor küzdelmeit éltem én is: kerestem kétségbeeséssel, kapaszkodással. Annak az embernek a keresése volt az enyém is, aki megy tűzön-vízen át valakiért, mert azt érzi, ő az igazi. A szerelem olyan energiákat szabadít fel, melyek kiszakítanak a földhözragadtságból. Ha kételyeid voltak a repüléssel szemben, most szárnyaid nőnek és repülsz. Lelked minden rejtett tartaléka működésbe lép, átemel egy másik térbe, másik dimenzió­ba. A Csongor és Tündében csupán az álmok világában lehetséges ez az ide-odautazás. Én hiszem, hogy ha ­annyira szeretsz valakit, ­akkor a valóság és nem valóság közötti határátlépés képessége mindennapi életünket is gazdagíthatja.

- Nem tudjuk, hogy ez a hite mennyire alkalmas általában a világ leírására, de vajon nem jelent-e előnyt vagy szerencsét – már ha ez szerencse – az ön számára, hogy színpadi szerepek is rákényszerítik az érzésekben elmélyültebb életre?

- Soha nem éreztem, hogy egy szerep bármilyen kényszerhelyzetbe hozna. Minél gazdagabb egy szerep érzelmi skálája, annál izgalmasabb, annál nagyobb a kihívás. Lehet szerep mögé bújni, elrejtőzni, de akkor nem lehet kiteljesedni benne. A színpadi létezésnek és a mindennapi érzelmeknek találkozniuk kell bennem, a színészben. Ennek a találkozásnak a mélysége kizárólagosan a szerep kiteljesedését segítheti. Bármennyire is paradoxon, ez a folyamat nem visszafordítható. Mindaz, ami a színpadon megszületik, csak az adott előadásban létezik, semmi visszahatása nem lehet személyes életemre. A nagy érzelmek, történetek színpadon kívül is megtaláltak. Voltak az életemben nehéz időszakok, amikor magamra maradtam a félelmeimmel, a kétségeimmel. Gyakran feltettem a kérdést magamnak, hogy vajon mi lehet még hátra, mit tartogat számomra még az élet. Arra jutottam: ha ennyi volt, akkor is megérte. Akkor is teljes volt az életem. Ha még valamit hoz az élet, az ajándék. Remélem, jelenlegi színpadi létezéseimből ez a felülemelkedés, megnyugvás jön át a nézőhöz. A példám, amit mondani akarok még, hogy a szerelemre találás mennyire nem életkortól függő, az egyik kedves idős barátomé: őt nyolcvanévesen találta meg az igazi nagy szerelem.

- Mennyire szép és bátor lenne egy Csongor és Tünde előadás, idős emberekkel.

- Szerintem is teljes értékű volna. Miért is ne. A keresés, az igazi erős érzelem nem korfüggő.

- Ebben a mostani Csongor és Tündében lényegében egy villanásnyi jelenlét jut önnek, hogy ezt az életről, érzésekről való magánemberi tudását megmutassa. Ez nem sok.

- Soha nem törődtem ­azzal, hogy milyen szerepek találnak meg, milyen korban, hogy elmennek-e mellettem szerepek, vagy sem. Egy villanásnyi jelenet is lehet teljes értékű és erejű.

- Minden szakmában van, amikor az ember – a saját valódi tudásában biztosan – mérlegel egy létező teljesítmény láttán: „­nohát, ezt én sokkal jobban csináltam volna”.

- Főiskolásként voltak nekem is ilyen megéléseim: „ezt milyen jól tudnám”, „mennyivel jobban tudnám ­játszani”. De azóta soha. Soha. A „kár, hogy ebből kimaradtam” érzés még előfordulhat, ha egy olyan minőségű előadást láthatok, mint a Kivilágos kivirradtig. Szép és izgalmas, ott van ­benne az együtt játszás minden öröme.

- Én sem az elkívánásról beszélek. Hanem hogy mennyire van lehetősége használnia a tudását olyan színpadi szerepekben, amelyekben sokat kell és lehet elmondani az életről. De elfogadom, amit az előbb mondott. Ha színpadi szerepben nem is mindig van erre lehetősége, megosztja-e a kollégáival, amit a világról, vagy például a szerelemről tud.

- Magamtól nem, de ha kérdeznek, szívesen beszélek mindarról, amit megéltem.

- Segítsen feloldani az ellentmondást: azt mondja, csak akkor beszél az életről, ha kérdezik. Mégis, Demény Péter verseiből létrehozott egy előadást – és elmondhatom: a Lélekcsönd igazi kitárulkozás. Elválaszthatatlan, hol végződik a költő, hol kezdődik a színész, vagy még inkább: az ember, akiből kiszakadnak ezek a versek.

- A Lélekcsönd egy ­belső igényből született. A megtisztulás, feloldódás, megújulás igényéből. Számomra is meglepő, de talán most érkeztem oda, hogy legmélyebb érzéseimet is van bátorságom másokkal megosztani. Ezt megelőzően az első és mindeddig utolsó egyéni előadásom főiskolás koromban született Egyed Péter verseiből Búcsúkoncert címmel. Az ötvenes, hatvanas évek zenei világáról szólt, abból az alaphelyzetből, hogy mi lesz, ha egy nagyon jó zenekarból távozik a vezéregyéniség. Lehet-e tovább zenélni, vagy meghal-e azzal egy zenei korszak is. 1989 előtt ebben az is benne volt, hogy ha kivándorolnak a nagy vezéregyéniségek, mi lesz tovább a maradókkal. Akkor is, most is, egy ilyen előadás képes megteremteni a csodát, a felismerést, hogy nemcsak befelé, de kifelé is tudsz lépni, kívül kerülhetsz magadon, megszüntetsz időt és teret. Magadról beszélsz, de tudod, hogy azokról is, akikkel egy térben vagy. Képes vagy nagyon mélyre vinni és nagyon magasba röpíteni őket.

- Miért pont most történik ez önnel?

- A miskolci életem mondhatni kizárólag a színházról szól. Régóta tervezgetem, de most éreztem azt, hogy van energiám és időm is hozzá. Eredetileg sanzon estet szerettem volna, történeteket énekelni, ezért ilyen szövegek megírására kértem régi jó barátomat, Pétert. Adtam az ötleteket – elmúlás, elengedés – és ő csak írt és írt. Hasonlított az élethelyzetünk, a gondolkodásunk. Ami elhangzik, az utolsó betűig Demény Péter, mégis olyan, mintha én írtam volna. Rendszerezés közben rájöttem, hogy nem énekelni kell, a versben ott a zene.

- Nemcsak benne, hanem mellette is: Márkos Albert írt zenét az előadáshoz. Egyfelől a fegyelmezettség az élményünk, amellyel ön megszólaltatja a szöveget, másfelől az erős felindultságba hajló zene, ez fogalmaz, ahol már a szó sem lehetne pontosabb.

- Ha az ember megjárja a poklot, mint ahogyan én is, többször, akkor tudja, hogy milyen és mikor van az a pillanat, amikor már nincs miről beszélni. A zene nemcsak ellenpontoz, hanem lüktetést is ad. Van, amikor nagyon szépen velem tart, van, amikor a nézőt kirángatja a mélyből, ahová magammal vittem. Ahol kevés a szó, ott a csellósikolyok teljesednek ki.

- Bujdos Attila -

Névjegy

Salat Lehel (Csíkszereda, 1959). Színész, egyetemi ­oktató.

1983 és 1987 között a Kolozsvári Állami Magyar Opera ­szólistája volt. Színészi munkája mellett 1993-tól osztályvezető tanár, a ­kolozsvári ­Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színművészeti Tanszékének egyetemi ­adjunktusa.

1987-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2012-től a Miskolci Nemzeti Színháznak társulati tagja.

Jelenleg ezekben az előadásokban láthatja a miskolci közönség: Viktória, La Mancha Lovagja, Marica grófnő, Minden egér szereti a sajtot, Csongor és Tünde, ­Hóhérok, Lélekcsönd.