2018.04.22. 15:22

„Nagyon emberi. A hangja őszinte”

Miskolc - Meghívás a falra. Lebegő táncosok. Színház, testekkel fogalmazva. Interjú: Kozma Attilával, a Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál művészeti vezetőjével.

Másodszor rendezi meg a Miskolci Nemzeti Színház a Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivált. Az április 24-e és 28-a között esedékes rendezvénysorozat szervezőjét, a program művészeti vezetőjét, Kozma Attilát kérdeztem.

A fesztivál nyitóelőadását a színészház falán táncolják. A programban szerepel Marc Brew – egy mozgásában korlátozott művész – produkciója. Mintha a táncot béklyózó fizikai korlátok áttörése lenne a cél. Hogyan tartotta fontosnak megmutatni ezt: ez a kortárs tánc fejlődésének természetes iránya vagy extremitás?

Minden, ami kortárs és modern a művészetben, keresi a maga útját, választott témája feldolgozásához a lehetőségeket. Így van ez a táncban is. A Függőlegesen című előadással a terjeszkedés volt a célom. A fesztiválok általában felvonulásokkal veszik birtokba az utcát – azt gondoltam, a kortárs tánc ennél jobbat és különlegesebbet is tud. Máshogyan is képes beköszönni és jelen lenni a városban. A meghívás a falra annak is szólt, hogy az emberek benyomást szerezhessenek a Horizont fesztiválról és a kortárs tánc sokszínűségéről. Hogy hányféle irányba képes tartani ez a művészet. A Függőlegesen tagadhatatlanul extrém, de gondoljunk arra, milyen gyakran mondjuk a táncosokra: „mintha lebegnének”. Nos, ezek a francia táncosok tényleg lebegnek. Attól izgalmas, ahogyan legyűrik a tömegvonzást, ahogyan helyet találnak a tánchoz, és alkalmazkodnak a felülethez. Ami Marc Brew-t illeti: ő olyan táncos, aki autóbalesetet szenvedett. Sérült művészként ragaszkodik hozzá, hogy jelen maradjon ebben a műfajban, amelyhez érzelmileg és technikailag is sokat ad. Az egyik legjobb és legizgalmasabb táncos – vállalja a testét és dolgozik vele.

Mi szab határt a fesztiváli program válogatásánál?

A pénztárca. Hozzáteszem rögtön azt is: a Miskolci Nemzeti Színház jóval nagyobb összeget fordít az idei fesztiválra, mint amennyi tavaly az indulásra jutott. A szándékunk a fejlesztés, erről a program önmagában is meggyőzhet bárkit. Olyan előadókat hívtunk, akik itthon, Európában és a világban ismertek, és a találkozás élményével engednek betekintést a közönségünknek: mennyivel nyitottabb és sokrétűbb ez a műfaj annál, mint amennyi egyébként eljut hozzájuk, vagy amihez a fesztiválon kívüli időben egy-egy előadás formájában hozzájutnak. A fesztiválnak ebből adódóan színesnek is kell lennie, hiszen a kortárstánc-világot reprezentálja.

Mik a válogatói szempontjai? Magánérdeklődés? Személyes ízlés? Kíváncsiság?

Úgy érzem, ismerem a miskolci nézők ízlését. Az egyik szempont tehát az a gondolat, hogy mi tetszene nekik ebből az általam látott hatalmas kínálatból. Tíz előadás bemutatására van lehetőségünk. Lesz benne talán kettő, ami inkább a számomra érdekes, úgy, hogy közben jó szívvel ajánlom a közönségünknek is: látniuk kell, hiszen ez is része a kortárs tánc gazdag világának. Van, amit azért jó látni, mert vad és komoly – a Paula Editta Brauntól például. Grecsó Zoltán és Simkó Beatrix Orfeusz és Eurüdiké-feldolgozása az ősi történet 21. században érvényes, egyszerűen a testtel fogalmazott változata, mégis benne van mindaz, amit színházként azonosíthatunk.

Elvárása, hogy a tánc színház legyen?

Rettenetesen szeretem azokat az együtteseket, amelyek felkészültek és színházi – színházszerű – táncelőadásokat hoznak létre. Az én alkotói ízlésem is ez: a színház és a tánc összessége. Errefelé tartunk mi is a Miskolci Balett kamaraszínházi produkcióival. Fontos a számomra, ha izgalmas egy előadás környezete. A kifejezési módja nagyon emberi. A hangja őszinte. Van benne érzés.

A technikának az érzelmek megmutatását kell szolgálnia?

Igen. Ha egy táncszínházi előadás színházszerű, a nézők inkább megtalálják benne a számukra is értelmezhető tartalmat. Ha nem színházszerű, elunják. Nem értik. A színház lényege és gyakorlata szerint is tágan értelmezhető fogalom…és a néző értelmez, a számára kell tehát értelmesnek lennie annak, amit lát.

A színházszerű ebben az esetben a közönségbarát fogalmát helyettesíti, vagy önálló leírása annak a minőségnek, amelyet elvár a táncszínháztól?

Is-is. Marc Brew előadásában például azt látja a néző, hogy egy sérült ember dolgozik a színpadon. Gyönyörűen. Próbálja a testét megszabadítani a börtönéből, amelybe a balesete juttatta. Fél óra alatt ér el egyik pontból a másikba. Működik az egyénisége ebben a tempóban is. Azt gondolom, ez bizony: színház, még ha nem is úgy, ahogyan általában a színházra gondolunk. Azt üzeni nekem, a nézőjének: bizonyos dolgok akármennyi ideig, akárhogyan is megtörténhetnek a mozgásban, a színházban. Bárhol. A közönségbarátságról is szeretnék valamit elmondani: tisztában vagyok azzal, hogy alkotóként máshonnan indultam. A korai tánc tagozatos előadásainknak is volt közönségük, de a közönségépítéshez kevés volt, amit csináltunk. Felismert változás tehát, hogy ma a táncszínházunk közönségbarátabb. Professzionális táncosokkal dolgozunk, akik a technikai tudást a színészi jelenlét erejével használva képesek a történeteket érdekesen és hitelesen előadni. Az utcán állítanak meg a járókelők: „Attila, ha olyan előadásokat készítenek, mint a Casablanca, szeretni fogják az emberek a táncot”. Ez is egy jó irány, amelyet azzal követünk, hogy a hazai táncélet kiváló koreográfusaival és rendezőivel dolgozunk együtt a Miskolci Balettben, például irodalmi művek és filmklasszikusok adaptációin. És nem adtuk fel a kísérletibb kortárs tánchoz közelítő előadásokat sem – ezeknek a Játékszín a terepe.

- Bujdos Attila -