„Kevés helyen jártam a világban, de Polinéziában szinte mindenhol”

Miskolc - Első, kezdetleges rádióját 12 évesen építette. Nem gondolta, hogy ez változtatja majd meg az életét.

CQCQ de HA9RE! – Így hívta rádióamatőr társait a miskolci Bielek Elemér, aki a rádiózásnak köszönheti, hogy 25 évet tölthetett a polinéz szigetvilágban. A ma 76 éves utazó a tahiti gyöngy nagy ismerője és szakértője, kalandjai pedig hamarosan könyv formájában is megjelennek.

Kezdetben csak a hanghullámok szárnyán „járta a világot”, rádióamatőrként. Honnan a rádiózás szeretete?

Rádióamatőrségem a gyerekkoromig nyúlik vissza. 12 évesen otthon mindenféléből fabrikáltam: drótból, égőből, kapcsolókból, az összes szerkentyűmnek adtam valamilyen fantázianevet. A szüleimnek persze fogalmuk sem volt, hogy mit csinálok. Végül az édesapám azt mondta: „fiam, ha annyira akarsz valamit alkotni, akkor készíts egy olyan rádiót, amivel lehet fogni a Szabad Európát”. Édesapám ugyanis nagyon félt, hogy kitör a harmadik világháború, és megszűnik az áramszolgáltatás, akkor aztán a rádió sem szól majd. „De ha van egy saját készülékünk, telepről halljuk az igazságot”- mondta. Így kezdődött az egész. Aztán ’56 májusában megalkottam egy kis rádiókészüléket, amit beadtam a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség kiállítására. Igaz, hogy primitív szerkezet volt, de tiszteletbeli első helyet nyertem vele. Akkor a megyei vezető százados elvtárs azt mondta: „Gratulálok, Elemér fiam! Akarsz-e rádióamatőr lenni?”

És ön akart.

Igen, de ennek volt egy másik előzménye is. Egy évvel korábban láttam egy francia filmet, ami arról szólt, hogy a Norvégia körüli vizeken egy francia hajó utasai romlott húskonzervtől mérgezést kaptak, kivéve egy muzulmán matrózt, aki nem evett a konzervből. Ő a fedélzeten található rádióberendezéssel kért segítséget. A segítség meg is érkezett, vittek gyógyszereket a hajóra, így a legénység meggyógyult. Ezt a filmet többször megnéztem, és elhatároztam, hogy rádióamatőr leszek.

Hogyan lett a rádiózásból valóságos utazás?

1973-ban elkerültem Ausztriába, ott jártam gazdasági egyetemre, majd ott is dolgoztam. 1980-ban jöttem haza, mert az elvtársak hazarendeltek. Pedig még maradtam volna Bécsben, mert lett volna ott egy jó munkám, de az itteniek nem nézték jó szemmel. Amikor hazajöttem, elhatároztam, hogy semmiféle állami munkát nem fogok elvállalni. Teljesen belevetettem magam a rádiózásba, mint hobbiba, és megnyitottam az ország első tolmács- és fordító irodáját, ami később kibővült gazdasági tanácsadással. A rendszerváltozás után kezdtem el a rádióexpedíciók szervezését, mert akkor már lehetett utazni. 1990 decemberében indultam el először, és márciusban jöttem haza. Az egyik szigeten ismerkedtem meg a tahiti gyöngy tenyésztésével, ami megváltoztatta az egész életemet.

Hogyan?

Két és fél évtizedig a tahiti gyönggyel foglalkoztam. Az egyik szigeten megis­merkedtem egy üzletemberrel, akinek gyöngyfarmjai voltak a polinéz szigeteken. Beszélgettünk-beszélgettünk, kérdezte, mivel ­foglalkozom, mondtam, hogy mivel. Szereted?-kérdezte. Mondtam, hogy utálom. Akkor miért nem foglalkozol a gyöngyökkel? Ajánlotta, ha érdekel a téma, akkor hívjam fel. Így is lett, és egy év múlva már a HTPC (Hawaii Tahiti Pearl Co.) központ­jában Hawaiin, Honoluluban találtam magam. Ott az egyik ámulatból a másikba estem, pár hónappal később pedig már a gyöngyfarmon voltam Manihin, Francia Poli­néziában. Fél évet töltöttem egy gyöngyfarmon. Én lettem a cég európai megbízottja.

Miért különleges a tahiti gyöngy?

Az igazgyöngyök 99 százaléka fehér vagy világos színű, de a tahiti gyöngy sötét, zöldes-lilás-kékes-szürkés árnyalatban pompázik. Fekete gyöngyként is szokták emlegetni. A tahiti gyöngy kagylója nagyobb, mint a fehér gyöngyöket termelőké. A körülbelül 10 ezer kagylóféléből egyébként csak 70-80-ban keletkezik igazgyöngy.

Hogyan kell elképzelni a gyöngyfarmot?

Francia Polinéziában kagy­lófarmerek és gyöngyfarmerek is dolgoznak. A kagyló­farmer felneveli a kis kagylókat. Amikor azok kétévesek lesznek, eladja a gyöngyfarmernek. A kagylókba nem homokszemet ­helyeznek, mint azt sokan gondolják, hanem úgynevezett ­nukleuszt és egy donorkagylóból ­származó hámszövetet. Ez indítja el a kiválasztási folyamatot. Újabb két év következik, amikor kibontják a kagylókat. És akkor vagy van benne gyöngy, vagy nincs. Sok kagyló elpusztul, mert nem éli túl a beavatkozást.

Merre felé kalandozott még a világban?

Azt szoktam mondani, hogy kevés helyen jártam a világban, de Polinéziában szinte mindenhol. Gyerekkoromban nagy élvezettel olvastam a nagy utazók, misszionáriusok kalandjait, így aztán nagyon örültem, amikor végre rádiósként én is útra kelhettem. A Csendes-óceán 42 szigetét sikerült bejárnom. A rádiózás tehát csak eszköz volt a céljaim eléréséhez. Meg akartam ismerni a polinéz kultúrát, már ami maradt belőle.

Hol érezte magát a legjobban?

Erre nehéz válaszolni, de talán a Rotuma nevű szigeten és a Tarawa-szigeten. Nehéz elmondani, hogy milyen az az érzés, amikor az ember nem az itthon megszokott luxust találja valahol, hanem a legpuritánabb körülmények között él. Mindenütt vigyázni kell, hogy egy jókora rák ne kapja el a lábujjamat, ezerféle bogár szaladgál az ember testén, és ugyanez történik éjszaka is. De meg lehet szokni.

Milyenek ott az emberek?

Talán boldogabbak, mint mi, de véleményem szerint nem sokáig. Mert sajnos a fehér ember a saját civilizációját mindenhová becsempészi. Ettől aztán minden a feje tetejére áll. Megkérdezték tőlem az egyik szigeten, hogy van-e olyan ládám, amiben ugrálnak az emberek, azaz televízióm. Mondom, igen, de hozzátettem, annak örüljetek, hogy nektek még nincs ilyen. Miért? – kérdezték. Mert ha látsz ilyen dobozt, akkor jön vele minden más, ami nem jelent feltétlenül jót, válaszoltam.

Az utazásain szerzett élményei hamarosan könyv formájában is megjelennek. Ennek mi a története?

Ez egy érdekes dolog. A volt feleségem, amikor elindultam az első útra, azt mondta, vigyek sok-sok jegyzetfüzetet és magnót, mert olyan helyekre fogok eljutni, ahol magyar ember talán még nem is járt, és a jegyzeteimből egyszer talán könyvet fogok írni. Gondoltam, ez valóban nem buta ötlet, úgyhogy az évek során 10 kilónyi jegyzetet sikerült összefirkálnom. Soha nem gondoltam arra, hogy ezeket könyv formájában kiadjam, időm sem volt ilyesmivel foglalkozni a gyöngyözés miatt. De aztán arra gondoltam, hogy ki tudja, meddig élek, mégis meg kellene írni azt a könyvet, aztán vagy kiadja valaki, vagy nem. Az is motivált, hogy a kislányom, akit nem nagyon érdekelt, hogy merre járkálok a nagyvilágban, talán egyszer majd elolvassa, és megtudja, hol utazgattam, mivel foglalkoztam. Egy évvel ezelőtt találkoztam össze Borkuti Lászlóval, a Bíbor Kiadó Bt. alapítójával. Megmutattam neki a könyvet, de azt mondta, hogy hát ez így nem jó, ezt így nem lehet kiadni. Mondtam, akkor mindegy, akkor ne adja ki. Nem úgy van az, válaszolta. Meg kell írni úgy, hogy az érdekes legyen az olvasók számára. Így kaptam segítséget Csörnök Mariann szerkesztőtől, aki kezdetben szintén nem volt elégedett az írásommal. Le kell írni, milyen volt annak a különleges virágnak az illata, kérte. Én meg csak csodálkoztam, de hát hogy lehet leírni egy virág illatát? Végül aztán sikerült olyan művet letenni az asztalra, ami már kiadható. Április elején jelenik meg, és ott leszünk vele a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Millenároson. A címe az lesz: Hello, itt Eli…

- Hegyi Erika -

Kalandjairól mesélt

A miskolci Bielek Elemér először csak virtuálisan járta a világot: rádióamatőrként az éter hullámain teremtett kapcsolatot sok ezer kilométerre lévő társaival. A rendszerváltozás után már volt lehetősége valós utazásokra, eljutott a Föld legtávolabb fekvő szigetére (Chatham-sziget) is. A rádióamatőr és profi tahitigyöngy-szakértő kalandjairól mesélt február 20-án délután a Kaffka Margit Könyvtár Világjárók klubjában. A Hello, itt Eli… HA9RE című beszélgetéssel egy időben a polinéz szigeteken készült fotóiból kiállítás nyílt a Kaffka Kirakat Galériában. A világban tett utazásairól hamarosan könyv jelenik meg.