„…de a gyermek nem tehet róla, ő nem tud elmenni dolgozni, pénzt keresni”

Miskolc - Gergely élete arról szól, hogy nehéz körülmények között élő családoknak segít. Élelemmel, ruhával és mással. Interjú Ináncsi Gergellyel, a Zsófi-ReményVár Egyesület elnökével.

Ináncsi Gergely nem elégszik meg azzal, hogy a saját és családja élete rendben legyen. Azt szeretné, ha minden gyermek megfelelő körülmények között, szeretetben élhetne a szüleivel.

A jótékonysági munkát a főállásom és a vállalkozásom mellet végzem, szabadidőmben.­­­­" Ináncsi Gergely

A Zsófi-ReményVár Egyesület elnökeként ezért dolgozik. Pedig nem gazdag ember és nem is időmilliomos.

– Az ön életében mi volt az a pont, amikor azt mondta, hogy igen, segítenie kell a bajba jutott embereknek?

– Ezt már nagyon sokan kérdezték tőlem, és sokat is gondolkodtam rajta, de nem tudom. Tényleg nem tudom.

– Mi volt az első jótékonysági akció, amiben részt vett?

– Három évvel ezelőtt felhívott egy ismerősöm, aki akkor már mások segítésével foglalkozott, hogy egy rászoruló családnak szeretne karácsonyra élelmiszert vásárolni, tudok-e segíteni. Akkor én ezt megbeszéltem a párommal, aki azt mondta, persze, van rá lehetőségünk, segítsünk. Az ismeretségi körömben is megkérdeztem 2-3 embert, hogy segítenének-e, és egy délután alatt összejött 20–25 ezer forint. Elmentünk az üzletbe, egy nagy bevásárlókocsi élelmiszert vettünk a pénzből, amit az ismerősöm eljuttatott a rászoruló családnak. Ez az ismerősöm később is keresett apróbb ügyekben, és végül bekerültünk egy körbe, melynek tagjai műanyag kupakokat gyűjtöttek egy beteg kislány gyógykezelésére. Zsófinak hívták a kislányt, de ő sajnos daganatos betegségben meghalt. Viszont rengeteg kupakunk maradt. Akkor találtuk meg Mátyás Zsófit, aki szintén egy miskolci kislány, és fejlődési rendellenességgel született. Aztán arra gondoltunk, hogy kellene valami nagyobb akciót szervezni a kislány megsegítésére. Így rendeztük meg 2015 nyarán az első Zsófi Juniálist a Gárdonyi Géza Művelődési Házban, ami tulajdonképpen egy jótékonysági nap volt. Jól sikerült, pénzt is tudtunk gyűjteni, és a szervezés közben összejött egy olyan társaság, melynek tagjai mind ugyanazt akarták. Este, amikor elpakoltunk, leültünk beszélgetni, és tudatosult bennünk, hogy rendben, ezt megcsináltuk, ennek vége, de holnaptól nincs közös dolgunk. Pedig ez egy jó csapat, képes a jó ügyekért tenni és harcolni. Elhatároztuk, hogy civil csoportként működünk és dolgozunk tovább, de egy év után rájöttünk, hogy így sok mindentől elesünk. Egyesületként azonban nagyobb bizalmat kapunk a támogatók részéről. Akkor lettünk Zsófi-ReményVár Egyesület, melyet 20 magánszemély alapított közös céllal.

– Azóta hány támogatója lett az egyesületnek?

– Támogatóink száma változó. A közösségi csoportunknak 1700–1800 tagja van. Jelentős részük segít a mindennapokban, másik részük csak szeretné látni és olvasni, hogy mi történik ezeken a napokon. Ha valamire szükségünk van, akkor azt kiírjuk a közösségi oldalunkra, és hihetetlen, de eddig még mindig találtunk olyan tárgyakat vagy annyi pénzt, amire vagy amennyire szükség volt. Sokszor történt már meg, hogy épp egy olyan tárgyat ajánlott fel valaki, amit egy rászoruló családnak kerestünk, de ezt még ki sem írtuk az oldalunkra. Vagy itt van a Sályi Mozgásjavító Intézet egyik diákjának az esete, akiről az Észak-Magyarországban azt olvastam, hogy egy zenélő doboz a karácsonyi kívánsága. Kiírtuk a csoportba, hogy ilyet keresnénk és az egy dunántúli segítőnknek köszönhetően szinte azonnal érkezett is. Úgy gondolom, nincsenek véletlenek.

– Csak magánszemélyek segítenek önöknek?

– A magánszemélyeken kívül most már hál’Istennek van egy-két vállalkozás is, amely támogat minket: egy Miskolc melletti kis pékség, ahonnan pékárut kapunk, egy miskolci étterem, ahonnan hetente kétszer 7–7 adag meleg étel érkezik, leves és második. Ezt két család kapja meg. A keddit egy vidéki, a szombatit pedig egy magashegyi család. Emellett zöldséges és hentes vállalkozások is segítenek, ha szükségünk van valamire.

– Mit tapasztal? Nagy a baj a világban?

– Nagy. Bizony nagy. A bajok okozója egyrészt a társadalom nemtörődömsége. A nagyszüleim elmeséléséből tudom, hogy régen sokkal nagyobb volt az összetartás. Sokkal jobban segítették egymást az emberek. Most tényleg úgy mennek el egymás mellett, hogy nemhogy nem segítenek, de elfordulnak, vagy még „mentálisan” bele is rúgnak a másikba. Ugyanakkor hozzá kell tenni, a bajba került emberekben is van hiba. Mert az nem igaz, hogy a megyénkben nem lehet elhelyezkedni, nem lehet dolgozni. Aki akar, dolgozhat. Kivéve a gyermekeiket egyedülállóként nevelő szülők.

– Miért akar idegen embereknek segíteni?

– Én magam is megtapasztaltam, milyen szegénynek és kiszolgáltatottnak lenni. A feleségemmel közös életünknek volt 3–4 éve, amikor hasonló helyzetbe kerültünk, mint most a támogatottjaink. Mindketten dolgoztunk, az akkori viszonyokhoz képest jól kerestünk. Ezért aztán, ha szükségünk volt valamire, tévére, lakásra, kocsira, mentünk a bankba. Akkor a bankok még szórták a hiteleket. Majd úgy gondoltuk, hogy jöhet a baba. A feleségem elment gyesre, így az ő fizetése leredukálódott. De jött a válság, és a lerakatot, ahol dolgoztam, bezárták. Munkanélküli lettem, szépen lecsúsztunk a rengeteg hitel miatt. Ha nincs a családi háttér, akkor rajtunk is csak egy hasonló egyesület tudott volna segíteni, mint a Zsófi-ReményVár. És akkor azt mondtam, nem mehet így tovább. Három helyen vállaltam munkát. Nappal az egyetemen és egy másik cégnél, éjszaka pedig biztonsági őrként dolgoztam.

– Mikor aludt?

– Hát… másfél év után. Addig csak órákat. De kellett az a másfél év, és a három munkahely, hogy a súlyos mínuszból a nullára fel tudjuk magunkat tornázni. Sokat nélkülöztünk, féltünk, hogy kikapcsolják villanyt, de sokat dolgoztunk. Ha valaki bajban volt, lehetett dolgozni akkor is, ma meg pláne. De azt látom, hogy nem nagyon akarnak az emberek dolgozni. A támogatottjainknál az is gond, hogy több gyermeket nevelnek a szülők, sokszor egy szülő egyedül.

– Tudom, hogy az egyesület elsősorban főleg a gyermekes családokat segíti.

– Ez így van, ezt tűztük ki célul. Pont azért, mert a felnőttek többsége tehet arról, hogy rossz körülmények között él. Vagy azért, mert felelőtlen döntéseket hozott, vagy azért, mert nem tanult, nem akart iskolába járni, csavargott, aminek most issza a levét. Ha ő belekényelmesedik a helyzetébe és nyomorog egy életen keresztül, akkor az az ő döntése, de a gyermek nem tehet róla. Ő nem tud elmenni dolgozni, pénzt keresni, ezért bármilyen csúnyán is hangzik, számunkra másodlagos, hogy a szülőkkel mi történik. A lényeg, hogy a gyerekek ne éhezzenek, tiszta ruhában járjanak, és valamilyen szinten próbáljunk egy normálisabb, élhetőbb gyerekkort biztosítani számukra.

– Jelenleg hány támogatott családjuk van, és ez hány gyermeket jelent?

– Decemberi adatot tudok mondani, mert akkor rendeztünk egy karácsonyi ünnepséget. Ezen 14 támogatott család vett részt, összesen 72 fő, ebből 43 a gyermek. Azóta van olyan családunk, amellyel közös megegyezéssel megszüntettük a támogatást, mert bőven letelt az az egy év, amit vállalni szoktunk. De jöttek helyére mások, például a miskolci hármas ikrek, akinek már több mindenben segítettünk.

– Más egyesületek is panaszkodnak, hogy sok esetben a bürökráció útvesztői miatt nem halad előre egy-egy bajba jutott család élete. Ön is így látja?

– Sokszor találkozunk azzal a problémával, hogy az emberek nincsenek tisztában a jogaikkal: milyen segítséget kérhetnek, mi az, amit igényelhetnek az államtól. Úgy látom, hogy hazánkban nem reménytelen a szociális háló, de például a fogyatékkal élők, vagy a kismamák sem tudják, hogy milyen támogatásokat vehetnek igénybe. Mégpedig azért, mert a családgondozásban és gyermekgondozásban részt vevő szervezeteknek nincs tájékoztatási kötelezettségük. Ezeket vagy valaki magától kijárja, vagy nem jut hozzá. A terhesgondozás időszakába pedig beleférne a tájékoztatás is.

– Mi ad erőt önnek ehhez a munkához?

– A jótékonysági munkát a főállásom és a vállalkozásom mellet végzem, szabadidőmben. Hogy ezt megtehessem, talán a családi háttér a legfontosabb. Hiszen azt az időt, amit az egyesület tevékenységére fordítok, a családomtól, a gyermekemtől veszem el. Ha a házastárs részéről nincs meg a támogatás, akkor lehetetlen ilyen munkát végezni, hiszen akkor otthon nincs béke. Nekem szerencsém van, mert a feleségem is ugyanezt csinálja, és minden egyesületi társunk házastársa szintén szociálisan érzékeny, tehát megvan a támogatás. Mint már említettem, bennünket a gyerekek sorsa motivál. Bármilyenek is az otthoni körülmények, a családban bizonyos határokig még mindig jobb, mint egy intézményben. Kivéve, ha otthon bántják őt. Tehát mindig a gyerek érdekeit tartjuk szem előtt, amikor segítünk. Ami pedig nagy feltöltődést és energiát tud adni a további munkához, az a gyerekek hálája. Nem arra gondolok, amikor szépen megköszöni az adományt, hiszen az neveltetés kérdése. Hanem például arra, amikor látom az arcán azt a leírhatatlan boldogságot, hogy ő most megehet egy egész Túró Rudit, mert nem kell megosztania a testvérekkel, megeheti az egész doboz joghurtot, mert nem kell eltennie a felét holnapra, és hogy megeheti azt a sárga gyümölcsöt is. Igaz, nem tudja, hogy azt banánnak hívják, mivel olyat még nem kóstolt. Ezek azok a történetek, melyek, úgy gondolom, semmilyen szóval, pénzzel, ellenszolgáltatással nem pótolhatók. Amikor csillog a szeme a kisgyereknek, mert először kapott karácsonyi ajándékot, mert a szülei nem tudtak neki soha venni, vagy hogy születésnapjára azt kapott, amit szeretett volna. Néha forintos dolgokkal akkora örömet lehet szerezni a gyerekeknek, hogy az ember azt mondja, minden fáradságot megér.

- Hegyi Erika -