Eltűnt a múzeum a stadionból

Miskolc - A Múzeumok Éjszakáján nyílt meg a „Volt egyszer egy stadion” címmel a diósgyőri sportpályák történetét bemutató kiállítás a Herman Ottó Múzeum Papszer utcai épületében – a tárlat december 31-ig látogatható. Többek között erről, a továbbiakról is beszélgettünk Nagy Attilával, az intézmény munkatársával, a kiállítás kurátorával.

Van-e valamilyen kimutatás arra vonatkozóan, hogy hányan tekintették meg a „Volt egyszer egy stadion” kiállítást?

Nagy Attila: Ezt egészen pontosan nem tudom megmondani, hiszen a Papszer utcai kiállítóépületünkben több tárlat is megtekinthető, így külön a kiállításra vonatkozó statisztikát nem vezetünk. Az azonban örömmel tölt el, hogy a tárlat elérte azt a célját is, hogy nem kevés olyan ember ellátogatott általa a múzeumunkba, aki egyébként nem biztos, hogy megtette volna. Ezt biztosan merem állítani.

Milyen véleményeket, reakciókat kapott? Más „szétrombolt” stadionnal kapcsolatban volt-e már ilyen az országban?

Nagy Attila: Egy-két kivételtől eltekintve abszolút pozitív fogadtatása volt a kiállításnak, holott „csak” egy sporttelepnek állítottunk emléket, de az százaknak, ezreknek sokkal több volt annál. A legáltalánosabb reakció az volt, hogy „Ez csak egy szoba? Egy ilyen kis helyiségbe hogy lehet bezsúfolni a stadiont?” Aztán a kiállítás megtekintése után az illetőnek nem volt hiány­érzete, ugyanis a kiálllításrendezőnknek hála, sikerült a zsúfoltság érzete nélkül tartalmassá tenni a tárlatot, aminek az „attrakcióját” leginkább azok a történetek és tárgyak adták, amikkel most ismerkedhetett meg először a látogató. Hogy lenne-e ilyen máshol? Én nem tudok róla, ennek jobban utána kellene néznem, hiszen nem követtünk más mintákat, a terem adottságaihoz alkalmazkodtunk, arra szabtuk a koncepciót. Amikor Bódog Tamást vezettem körbe – aki rendszeres vendége volt a kiállítást kísérő programsorozatunknak –, említette, hogy talán Dortmundban csináltak hasonlót a Westfalenstadionnak. Bár ott tudtommal nem bontották le a stadiont, csak átalakították a 2006-os vb-re. Az országban inkább klubmúzeumok üzemelnek.

A kiállítás tervezett ideje december 31-én lejár, mi lesz a tárlattal? Meghosszabbodik?

Nagy Attila: Örömmel jelenthetem, hogy igen! Az érdeklődésre való tekintettel múzeumunk vezetése úgy döntött, hogy a kiállítás záródátumát kitoljuk 2018. március 31-ig. Bár pontos dátum még nem ismert, de akkor már nagy valószínűséggel átadásra kerül az új stadion, így addig biztosan lesz egy hely, ahol kapunk egy szeletet a régi stadion miliőjéből.

Mikor költözhet át az új stadionba a múzeum, lesz-e helye?

Nagy Attila: Ezt a kérdést egyre gyakrabban teszik fel nekem, illetve mi is magunknak. Én személy szerint nem gondoltam volna, hogy a klubmúzeum létének kérdése egyáltalán kérdés lesz az új stadion kapcsán. Másodkézből kapott információk alapján nem szeretnék véleményt alkotni. Azonban abban az időszakban, amíg nyomon tudtam követni a tervezési folyamatot, a múzeumnak szánt helyiség hónapról hónapra lett egyre kisebb, majd végül „eltűnt”, pedig még dr. Kriza Ákos polgármester úr is kiemelte a stadion Bokréta ünnepségén, hogy múzeum lesz az új stadionban. A Herman Ottó Múzeumot azonban ezidáig nem kereste fel senki, hogy segítsünk egy klubmúzeum létrehozásában, sőt, tudomásom szerint a hivatalos álláspont jelenleg az, hogy nem lesz egyáltalán. Ha ez tényleg így igaz, akkor én ezt egy óriási szégyennek gondolom egy olyan nagy múltú klubnál, mint a DVTK. Főleg annak fényében, hogy van olyan helyen is klubmúzeum az országban, ahol nincs is létjogosultsága. Szokták mondani, hogy aki a múltat nem becsüli, a jövőt nem érdemli. Pedig az egyesület múltjának bemutatására – beleértve annak összes szakosztályát – óriási anyag áll rendelkezésre, bőven lenne mit megmutatni, elmesélni.

Mi lehet az oka annak, hogy nem lesz klubmúzeum?

Nagy Attila: Nem igazán tudom, ki és miért hozta meg ezt a döntést. Talán nem érzik rentábilisnak, de egy klubmúzeum önmagában nem is lehet az, ez tény. De nem is ezt a célt kellene szolgálnia. Egy olyan közösségi térré lehetne varázsolni, ami állandó otthona lenne közös meccsnézéseknek – legyen az az éppen aktuális bajnoki vagy éppen egy leporolt, archív meccs a hetvenes évekből –, közönségtalálkozóknak, vagy éppen azon beszélgetéssorozatoknak, amiket „Nyitva van a pálya” címmel kezdtünk el idén ősszel. Ha szurkolói fejjel gondolkozok – és miért ne tenném, hiszen magam is az vagyok –, akkor én példának okáért rendszeresen eljárnék ezekre a rendezvényekre. Sőt, ha adott esetben egybe lenne nyitva a shoppal, vagy legalábbis átjárható lenne, akkor, ha már ott járok, megvenném a meccsjegyet vagy valami szuvenírt. Így máris egy vásárlóval több.

A „Nyitva van a pálya!” című sorozat elérte a célját?

Nagy Attila: Abszolút. Mivel tematikáját tekintve egy új dologba fogtunk, így benne volt a pakliban, hogy nem lesz rá érdeklődés. Végül ez a rendezvénysorozat is bizonyította, hogy a diósgyőri közeg mennyire „éhes” az ilyen rendezvényekre, így nemcsak a stadionban, hanem egy múzeumban is több esetben ki kellett tennünk a megtelt táblát. Persze, ehhez kellett az a hozzáállás, ami már a kiállítást is végigkísérte. Nem először éreztem azt, hogy itt mindenki megmozdul ezért a négy betűért. Bárkihez fordultam, általában azt a választ kaptam, hogy a „DVTK-ért mindent”. Ezúton is szeretném megköszönni kollégáimnak és külső partnereinknek az áldozatos segítségnyújtást, személy szerint pedig óriási hálám Jáborcsik Andrásnak és Balogh Attilának, hogy rengeteg munkát beleölve igazán színvonalassá tették ezeket a beszélgetéseket.

Terveznek-e még további beszélgetéseket? Kivel?

Nagy Attila: Mivel a kiállítást meghosszabbítottuk, így mindenképpen, hiszen már több fórumon is érdeklődnek, lesz-e folytatás. A következő alkalom dátuma és a témája is ismert, január 25-én diósgyőri kapuslegendákat látunk majd vendégül a Papszer utcai épület Szemere szalonjában. Körvonalazódik még a februári alkalom is, melynek témája a Tornyi-féle, 1997-es feljutó csapat időszaka. Hogy ezt követően mi lesz, az még a jövő zenéje. Ahogy a kiállított relikviáknak, úgy ezeknek a rendezvényeknek sincs még meg egyelőre az állandó „lakhelye”.

- Molnár István -